Daniel elsápadt, amikor meglátta a második dokumentumot.

Laura közelebb hajolt.

– Mi az? – kérdezte türelmetlenül.

Isabel nem válaszolt azonnal. Kivette a papírt a barna mappából, és lassan az asztalra fektette.

A dokumentum tetején egy ügyvédi iroda neve szerepelt.

Alatta egy mondat állt:

„Végrendeleti és tulajdonosi nyilatkozat – Isabel Martínez.”

Daniel felnevetett, de a hangja bizonytalan volt.

– Anya, ezt nem kell ilyen komolyan venni. Biztosan valami régi papír.

– Nem régi – felelte Isabel. – Három hete írtam alá.

A mosoly eltűnt Daniel arcáról.

– Mit írtál alá?

Isabel ránézett.

– A lakásról szóló új végrendeletet.

Laura összeszorította az ajkát.

– De Daniel az egyetlen fiad.

– Tudom.

– Akkor természetesen ő örökli.

– Nem – mondta Isabel nyugodtan.

A szoba elnémult.

Daniel lassan felemelte a fejét.

– Mit jelent az, hogy nem?

Isabel kinyitotta a mappát, és elővett egy másik lapot.

– A lakás nem lesz Danielé.

Daniel szeme elkerekedett.

– Anya…

– A lakást eladtam.

Laura szinte felugrott a székből.

– Micsoda?!

– A szerződést múlt héten írtuk alá.

Daniel egy pillanatig úgy nézett rá, mintha nem értené a szavakat.

– Te… eladtad a lakást?

– Igen.

– És hová fogunk menni?

Isabel halkan elmosolyodott.

– Ti? Nem tudom.

Daniel arca megkeményedett.

– Ez az én otthonom is.

– Nem – felelte Isabel. – Ez az én otthonom volt. Te pedig három nappal az esküvőd után eldöntötted, hogy a feleségeddel együtt hogyan kellene élnem benne.

Laura dühösen az asztalra csapott.

– Ez nevetséges! Nem teheted ki a saját fiadat!

– Nem teszlek ki benneteket. Ti döntöttetek úgy, hogy itt akartok lakni.

Daniel felállt.

– Akkor hová menjünk?

Isabel becsukta a mappát.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy „majd családként eldöntjük, mi lesz a lakással”?

– Igen.

– Most már nincs mit eldöntenetek.

Daniel arca megfeszült.

Laura azonban hirtelen elhallgatott.

– Mikor költöznek az új tulajdonosok?

Isabel az órájára nézett.

– Holnap reggel nyolckor.

Daniel hitetlenkedve nézett rá.

– Holnap?

– Igen.

– És mi holnap reggel hová megyünk?

– Nem tudom. De van még egy dolog, amit tudnotok kell.

Isabel elővett egy harmadik dokumentumot.

Ezúttal Daniel nem akarta megérinteni.

– Mi az?

– A lakás eladásából származó pénz.

Laura arca azonnal megváltozott.

Isabel folytatta:

– Az összegből vettem magamnak egy kis házat a város másik részén.

– Mennyi maradt? – kérdezte Laura túl gyorsan.

Isabel ránézett.

– Pontosan erre vártam.

Laura megmerevedett.

– Mire?

– Hogy mikor kérdezed meg, mennyi pénzem maradt.

Daniel lehunyta a szemét.

Isabel elővette az utolsó oldalt.

– A maradék pénzt egy alapítványba helyeztem. Olyan egyedülálló anyákat támogat majd, akik ugyanúgy feláldozták magukat a gyerekeikért, ahogy én tettem.

Daniel hosszú másodpercekig nem szólt.

– Tehát nekem semmit sem hagysz?

Isabel hangja most először remegett meg.

– Daniel, én harminc évig mindent neked adtam.

A fiú nem válaszolt.

– Fizettem az iskoládat. Segítettem az első lakásodnál. Kifizettem az adósságaidat, amikor azt mondtad, hogy csak átmeneti segítség kell. Minden alkalommal azt hittem, hogy egyszer majd megérted.

Isabel megállt.

– De most megértettem valamit helyetted.

Daniel felnézett.

– Mit?

– Hogy a szeretet nem ugyanaz, mint az önfeladás.

Laura lesütötte a szemét.

Isabel összeszedte a papírokat, majd felállt.

– Holnap reggel nyolckor itt lesz az ügyvéd és az új tulajdonos. Addig összepakolhattok.

Daniel még mindig mozdulatlanul állt.

– Anya…

Isabel megfordult.

– Igen?

– Miért nem mondtad el nekem korábban?

Az asszony néhány másodpercig nézte a fiát.

– Mert ha előre elmondom, megpróbáltál volna meggyőzni.

– És most?

– Most már nem kell meggyőznöd.

Másnap reggel nyolc előtt tíz perccel Daniel és Laura két bőrönddel álltak a járdán.

Ekkor egy fekete autó gördült be.

Egy középkorú nő szállt ki belőle egy férfival.

Az ügyvéd volt.

Az új tulajdonos pedig egy nő, aki Isabelhez lépett.

– Martínez asszony?

– Igen.

– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan átadta a lakást.

Isabel átadta neki a kulcsokat.

Daniel a háttérből figyelte.

Ekkor az új tulajdonos meglátott egy régi fényképet az előszobában.

– Ez ön és a fia?

Isabel bólintott.

– Igen. Régen.

Daniel lehajtotta a fejét.

Az asszony visszanézett rá.

– Büszke lehet rá.

Isabel egy pillanatig hallgatott.

– Büszke vagyok arra, hogy felneveltem.

Daniel szeme megtelt könnyel.

– Anya…

Isabel azonban nem lépett hozzá.

Nem ölelte meg.

Nem mentette meg.

Csak annyit mondott:

– Remélem, egyszer olyan férj leszel, akinek a felesége nem fél attól, hogy mellette önmagát elveszíti.

Daniel nem tudott válaszolni.

Laura ekkor lassan mellé lépett.

– Daniel… menjünk.

Elindultak.

Isabel pedig becsukta mögöttük az ajtót.

Aznap délután először ült egyedül az új házának verandáján.

Nem volt nagy.

Nem volt fényűző.

De az övé volt.

A szomszéd kertjéből gyerekek nevetése hallatszott.

Isabel elővette a régi naptárát.

Az első üres oldalra ezt írta:

„63 éves vagyok. Nem késő elkezdeni élni.”

Aztán elővette a telefonját.

Egy üzenet várta Danieltől.

„Anya, beszélhetnénk?”

Isabel sokáig nézte a képernyőt.

Majd válaszolt.