Daniel elsápadt, amikor meglátta a második dokumentumot.
Laura közelebb hajolt.
– Mi az? – kérdezte türelmetlenül.
Isabel nem válaszolt azonnal. Kivette a papírt a barna mappából, és lassan az asztalra fektette.
A dokumentum tetején egy ügyvédi iroda neve szerepelt.
Alatta egy mondat állt:
„Végrendeleti és tulajdonosi nyilatkozat – Isabel Martínez.”
Daniel felnevetett, de a hangja bizonytalan volt.
– Anya, ezt nem kell ilyen komolyan venni. Biztosan valami régi papír.
– Nem régi – felelte Isabel. – Három hete írtam alá.
A mosoly eltűnt Daniel arcáról.
– Mit írtál alá?
Isabel ránézett.
– A lakásról szóló új végrendeletet.
Laura összeszorította az ajkát.
– De Daniel az egyetlen fiad.
– Tudom.
– Akkor természetesen ő örökli.
– Nem – mondta Isabel nyugodtan.
A szoba elnémult.
Daniel lassan felemelte a fejét.
– Mit jelent az, hogy nem?
Isabel kinyitotta a mappát, és elővett egy másik lapot.
– A lakás nem lesz Danielé.
Daniel szeme elkerekedett.
– Anya…
– A lakást eladtam.
Laura szinte felugrott a székből.
– Micsoda?!
– A szerződést múlt héten írtuk alá.
Daniel egy pillanatig úgy nézett rá, mintha nem értené a szavakat.
– Te… eladtad a lakást?
– Igen.
– És hová fogunk menni?
Isabel halkan elmosolyodott.
– Ti? Nem tudom.
Daniel arca megkeményedett.
– Ez az én otthonom is.
– Nem – felelte Isabel. – Ez az én otthonom volt. Te pedig három nappal az esküvőd után eldöntötted, hogy a feleségeddel együtt hogyan kellene élnem benne.
Laura dühösen az asztalra csapott.
– Ez nevetséges! Nem teheted ki a saját fiadat!
– Nem teszlek ki benneteket. Ti döntöttetek úgy, hogy itt akartok lakni.
Daniel felállt.
– Akkor hová menjünk?
Isabel becsukta a mappát.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy „majd családként eldöntjük, mi lesz a lakással”?
– Igen.
– Most már nincs mit eldöntenetek.
Daniel arca megfeszült.
Laura azonban hirtelen elhallgatott.
– Mikor költöznek az új tulajdonosok?
Isabel az órájára nézett.
– Holnap reggel nyolckor.
Daniel hitetlenkedve nézett rá.
– Holnap?
– Igen.
– És mi holnap reggel hová megyünk?
– Nem tudom. De van még egy dolog, amit tudnotok kell.
Isabel elővett egy harmadik dokumentumot.
Ezúttal Daniel nem akarta megérinteni.
– Mi az?
– A lakás eladásából származó pénz.
Laura arca azonnal megváltozott.
Isabel folytatta:
– Az összegből vettem magamnak egy kis házat a város másik részén.
– Mennyi maradt? – kérdezte Laura túl gyorsan.
Isabel ránézett.
– Pontosan erre vártam.
Laura megmerevedett.
– Mire?
– Hogy mikor kérdezed meg, mennyi pénzem maradt.
Daniel lehunyta a szemét.
Isabel elővette az utolsó oldalt.
– A maradék pénzt egy alapítványba helyeztem. Olyan egyedülálló anyákat támogat majd, akik ugyanúgy feláldozták magukat a gyerekeikért, ahogy én tettem.
Daniel hosszú másodpercekig nem szólt.
– Tehát nekem semmit sem hagysz?
Isabel hangja most először remegett meg.
– Daniel, én harminc évig mindent neked adtam.
A fiú nem válaszolt.
– Fizettem az iskoládat. Segítettem az első lakásodnál. Kifizettem az adósságaidat, amikor azt mondtad, hogy csak átmeneti segítség kell. Minden alkalommal azt hittem, hogy egyszer majd megérted.
Isabel megállt.
– De most megértettem valamit helyetted.
Daniel felnézett.
– Mit?
– Hogy a szeretet nem ugyanaz, mint az önfeladás.
Laura lesütötte a szemét.
Isabel összeszedte a papírokat, majd felállt.
– Holnap reggel nyolckor itt lesz az ügyvéd és az új tulajdonos. Addig összepakolhattok.
Daniel még mindig mozdulatlanul állt.
– Anya…
Isabel megfordult.
– Igen?
– Miért nem mondtad el nekem korábban?
Az asszony néhány másodpercig nézte a fiát.
– Mert ha előre elmondom, megpróbáltál volna meggyőzni.
– És most?
– Most már nem kell meggyőznöd.
Másnap reggel nyolc előtt tíz perccel Daniel és Laura két bőrönddel álltak a járdán.
Ekkor egy fekete autó gördült be.
Egy középkorú nő szállt ki belőle egy férfival.
Az ügyvéd volt.
Az új tulajdonos pedig egy nő, aki Isabelhez lépett.
– Martínez asszony?
– Igen.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan átadta a lakást.
Isabel átadta neki a kulcsokat.
Daniel a háttérből figyelte.
Ekkor az új tulajdonos meglátott egy régi fényképet az előszobában.
– Ez ön és a fia?
Isabel bólintott.
– Igen. Régen.
Daniel lehajtotta a fejét.
Az asszony visszanézett rá.
– Büszke lehet rá.
Isabel egy pillanatig hallgatott.
– Büszke vagyok arra, hogy felneveltem.
Daniel szeme megtelt könnyel.
– Anya…
Isabel azonban nem lépett hozzá.
Nem ölelte meg.
Nem mentette meg.
Csak annyit mondott:
– Remélem, egyszer olyan férj leszel, akinek a felesége nem fél attól, hogy mellette önmagát elveszíti.
Daniel nem tudott válaszolni.
Laura ekkor lassan mellé lépett.
– Daniel… menjünk.
Elindultak.
Isabel pedig becsukta mögöttük az ajtót.
Aznap délután először ült egyedül az új házának verandáján.
Nem volt nagy.
Nem volt fényűző.
De az övé volt.
A szomszéd kertjéből gyerekek nevetése hallatszott.
Isabel elővette a régi naptárát.
Az első üres oldalra ezt írta:
„63 éves vagyok. Nem késő elkezdeni élni.”
Aztán elővette a telefonját.
Egy üzenet várta Danieltől.
„Anya, beszélhetnénk?”
Isabel sokáig nézte a képernyőt.
Majd válaszolt.






