Michael és Vanessa elkezdték tervezni a költözést. Nem volt egyszerre békés. Vanessa még mindig panaszkodott, hogy a házat választottam a család helyett. Michael többször is megkérdezte, hogy átgondolom-e. Minden alkalommal azt válaszoltam, hogy nem arra kértem őket, hogy válasszanak köztem és a ház között. Arra kértem őket, hogy hagyják el azt az otthont, amibe ideiglenes vendégként léptek be.

Egy este Michael eljött beszélni velem Vanessa nélkül. Azt mondta, akkor kellett volna szólalnia, amikor a bérleti szerződést az asztalra tették.

“Hagytad, hogy mondja, nekem kell fizetnem a lakbért a saját házamban,” mondtam.

“Nem gondoltam, hogy ilyen messzire megy.”

“Azt mondta, idősotthon.”

“Tudom.”

“Nem kell neked, hogy egyetérts minden döntésemmel. Akkor tényleg mondanád volna valamit.”

Lenézett. “Próbáltam megakadályozni, hogy a dolgok rosszabbodásúak legyenek.”

“Úgyis rosszabb lett.”

Ezután már nem védte meg magát. Hallottam a bánatot a hangjában, de a bánat nem állította vissza azt a két évet, amikor vendégként éreztem magam. Nem mondtam el neki, hogy minden rendben van. Mondtam neki, hogy szeretném, ha újra beszélhetnénk, de meg kellett értenie, miért adom el magam, és miért ér véget a tartózkodásuk.

Kiköltöztek, mielőtt eladták volna a házat. Nem kértem tőlük, hogy hagyják maguk mögött a dolgaikat, vagy hogy a költözést újabb összetűzéssé alakítsák. Mi intéztük, amit el kellett intézni, és ők máshol költöztek. A házat aztán a szokásos eljárás során eladták, és én továbbléptem rajta.

Gyászoltam azokat a szobákat, amiket James épített, és azt az életet, amit ott teremtettünk. Azt is tudtam, hogy a tett nem volt szükség senki arcába ingetni, hogy igaz legyen. Amikor Vanessa a kedvességemet az otthonomra való igényként kezelte, és Michael hagyta, hogy megtegye, végre cselekedtem amellett, amit mindig is tudtam.

A ház az enyém volt. A döntés is az enyém volt.