Visszavittem a szobanövényeimet a napsütötte ablakhoz, ahol Khloe panaszkodott, hogy rendetlennek tűnnek a szoba. Elővettem a hímzett díszpárnákat, amiket a szekrényben rejtett el, mert régimódinak nevezte őket. Anyám kézzel készítette ezeket a párnákat, és pontosan oda tettem őket, ahová akartam.
Kitakarítottam a vendégszobát. Kimostam a függönyöket. Egy fazék zöldséglevest főztem, és az étkezőasztalnál ettem anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, miért nem rendeltem házhozszállítást.
A harmadik délutánon a hátsó udvarban locsoltam a muskátliaimat, amikor a biztonsági kamera alkalmazás megszólalt a telefonomon.
A képernyőn Harper és Sloan álltak a verandámon.
Egyedül érkeztek.
Mindkét nő keresztbe tett karokkal állt. Harper krémszínű kabátot viselt designer farmer fölött. Sloan egy nagy táskát szorított az oldalához, és folyamatosan nyomta a csengőt. Egyikük sem tűnt már zavartnak.
Sértődöttnek tűntek.
Bementem, és aktiváltam a kaputelefont.
“Segíthetek?”
Sloan a kis kamera felé hajolt.
“Mrs. Helen, beszélnünk kell.”
“Beszélsz.”
Harperre pillantott.
“Már felbontottuk a bérleti szerződéseinket, mert Khloe megígérte, hogy itt élhetünk. Most meg kénytelenek fizetni ezért a szörnyű motelért. Be kell engedned minket.”
Az egyik kezemet a vezérlőpanel melletti falra tettem.
“Sosem ajánlottam neked szállást.”
“Khloe azt mondta, hogy el van intézve.”
“Khloe nem birtokolja ezt az ingatlant.”
Harper közelebb lépett, arca betöltötte a kamerát.
“Azt mondta, bőven van helyed, és alig használod a ház felét.”
“Ez érdekes módja annak, hogy valaki más otthonát jellemezzük.”
“Ez a helyzet teljesen igazságtalan” – mondta Sloan. “Terveket készítettünk abból, amit mondott.”
“Akkor a panaszod azé a személyé, aki megígérte.”
“Legalább hagyhatnád, hogy néhány hétig maradjunk,” erősködött Harper. “Már itt vagyunk.”
“Nem.”
A válasz jobban összezavarta őket, mint egy hosszú magyarázat tette volna.
Harper szeme összeszűkült.
“Nyisd ki az ajtót.”
Majdnem nevettem.
Egy olyan nő otthonába érkeztek, akit soha nem hívtak, soha nem kérdeztek, és sosem köszöntek meg. Úgy érkeztek, hogy azt várták, hogy megadjam a hálószobámat. Most a verandámon álltak, és parancsolták, hogy engedjem be a gyerekeket, mert Khloe hazugsága kellemetlenséget okozott.
Eltávolodtam a kaputelefontól.
A konyhakamra közelében volt a vezérlőpanel a David által évekkel korábban telepített öntözőrendszerhez. Az első zóna a gyepet, a sétányot és a tornác szélét fedte le. Elfordítottam a gombot.
A biztonsági kamera képernyőjén a locsolófejek emelkedtek ki a fűből.
Egy erős hideg víz spriccelt végig a járdán.
Sloan hátraugrott egy éles kiáltással. Harper felemelte a táskáját a feje fölé, de a következő vízív megragadta a kabátja alsó felét, és átáztatta a csizmáját. Mindkét nő a felhajtó felé rohant, felháborodva kiabálva, miközben a locsolók folyamatosan forogtak.
Amint elérték a járdát, kikapcsoltam a rendszert.
Senki sem sérült meg. Egyetlen vagyon sem sérült meg a nedves ruházaton és a sérült büszkeségen kívül.
Visszatértem a hátsó kertbe, és folytattam a muskátliak locsolását a kis zöld dobozommal.
Aznap senki más nem csengett.
A negyedik reggelen láttam, hogy Caleb egyedül sétál fel a járdán.
Kezei mélyen a kabátzsebében voltak, vállai leereszkedtek. Sötét árnyékok ültek a szeme alatt. Amikor elérte a verandát, néhány másodpercig állt, mielőtt megnyomta a csengőt.
Kinyitottam az ajtót, de a nehéz láncot rögzítve hagytam.
A négy hüvelykes résen keresztül néztünk egymásra.
“Szia, anya,” mondta.
“Szia, Caleb.”
“Le tudnád venni a láncot? Hideg van.”
“A lánc ott marad, ahol van. Mire van szükséged?”
Röviden lehunyta a szemét, és homlokát a fa keretnek támasztotta.
“Khloe dühös. Harper és Sloan megszakították a szórórendszer után. Fizetésnapi kölcsönt kellett felvennünk, hogy fedezzük a kis lakás előlegétét. Le vagyunk égve.”
Vártam.
Végül rám nézett.
“Csak meg kell értenem, miért mentél idáig. Beszélhettünk volna.”
“Nem volt már mit megbeszélni.”
“Ez nem fair.”
“A feleséged azt mondta, két idegen elfoglalja a hálószobámat, és én a kanapén fogok aludni. Mellette álltál, és a cipődet bámultad.”
“Nem tudtam, mit mondjak.”
“Mondhattál volna nemet is.”
“Tudod, milyen Khloe. Erős személyisége van.”
“Ez nem válasz.”
“Azt hittem, te is belemegysz, hogy békét tartsunk.”
Tartottam a tekintetét.
“Azt hitted, elfogadom a megaláztatást, mert megkönnyíti a házasságodat.”
Az arca megfeszült.
“Nem így gondoltam.”
“Ez nem változtat azon, amit választottál.”
A kocsibeállóra nézett, ahol a juharlevelek gyűltek össze a járdaszegély mentén.
“Anya, sajnálom.”
A szavak fáradtnak hangzottak, de még nem teljesen. Inkább a következmények miatti megbánást hordozták, mint a vétség megértését.
“A hallgatásod volt a válaszod, Caleb,” mondtam. “Te választottad, hogy a feleséged szabályai szerint élsz. Most már az árukkal kell együtt élned. Nem fogom finanszírozni a házasságodat, és nem adom fel méltóságomat azért, hogy kényelmes legyen.”
Elfordultam az ajtótól, és felvettem egy kis kartondobozt, amit aznap reggel készítettem.
Amikor átmentem a résen, kínosan vette el.
Bent voltak a gyerekkori fényképalbumai és David régi karórája. Azért tartottam őket távol a raktártól, mert pótolhatatlanok voltak.
Caleb felemelte az órát a dobozból. Hüvelykujjával végigsimított a karcos arcon.
“Apa ezt viselte minden nap.”
“Tudom.”
Szemei megteltek, de pislogva próbálta letörölni a nedvességet.
“Apád összetörne, ha tudná, hogy hagyod, hogy valaki úgy bánjon az otthonával és velem, mintha eldobhatók lennénk.”
Caleb lehajtotta a fejét.
“Vigyázz magadra,” mondtam. “Dolgozz keményen. Tanulj ebből.”






