Márton arcáról pedig letöröltük a fekete tintát.
Néhány hónappal később a műhely ajtaja újra kinyílt.
Nem gyárként.
Nem üzletként.
Hanem emlékhelyként.
A falon ott volt a tizenhét név.
És minden év október 14-én összegyűltünk, hogy felolvassuk őket.
Az első alkalommal én álltam a fal előtt.
Megfogtam a régi kulcsot, és halkan kimondtam:
– Megfordultam, papa.
Aztán elmosolyodtam.
– És most már értem, miért kérted.
Mert néha egy ember utolsó kívánsága nem róla szól.
Hanem arról, hogy az utána következők megtanulják megőrizni azt, amit ő már nem tudott.






