“Azt mondtad, nehéz nehéz,” folytatta Chloe. “Azt mondtad, a nagypapa elkényeztette őt.”

“Dühös voltam.”

“Rá?”

Anya rám nézett.

“Nem,” mondta. “Magamra.”

A beismerés köztünk lógott.

Kifogásokat vártam. Tagadásra számítottam. Azt vártam, hogy ragaszkodik hozzá, félreértettem.

Nem számítottam megbánásra.

De a megbánás, ahogy tanultam, nem ugyanaz, mint a felelősség.

“Hívhattál volna,” mondtam.

“Tudom.”

“Írhattál volna.”

“Tudom.”

“Eljöhettél volna egy születésnapon is.”

A szeme megtelt.

“Tudom.”

A szavak semmit sem gyógyítottak. Nem tudták. De hangosan hallani őket más volt, mint egyedül cipelni a kérdéseket.

Apa az ajtó felé fordult.

“Ez a beszélgetés véget ért. Az ügyvédünk átnézi a végrendeletet.”

Marian bólintott. “Megteheted. Addig a birtok Clara lakóhelye marad. Neked és a családodnak nincs hatásköröd bármit is eltávolítani a házból.”

Chloe hirtelen felállt.

“Azt akarod érteni, hogy nem vihetem el a nagypapa hálószobai bútorait?”

“Nem.”

“Mi a helyzet a zongorával?”

“Nem.”

“A festmények?”

“Nem.”

Chloe arca elpirult.

“Én is az unokája vagyok.”

“Igen,” mondta Marian. “És személyes tárgyakat kérhet a végrehajtón keresztül. De nem érkezhetsz költöztető teherautóval, és nem vihetsz el olyan vagyont, ami nem a tiéd.”

Chloe rám nézett.

Haragra számítottam.

Ehelyett a zavarodottságot láttam.

Ő nézett el először.

Apa motyogott valamit magában, majd elhagyta a dolgozószobát.

Chloe követte, de anya maradt.

Szemei a kék borítékra szegeződtek.

“Megkaphatom azt?” kérdezte.

Marian felé tolta a kezét.

Anya mindkét kezével megfogta.

Nem nyitotta ki azonnal.

“Azt hittem, utál engem,” mondta.

Nem tudtam, hogyan válaszoljak.

“Nagypapa nem gyűlölte könnyen az embereket,” mondtam.

“Kellett volna.”

“Megsérült.”

Bólintott, és a borítékra nézett.

“Beszélhetnék Clarával egyedül?”

Marian rám pillantott.

Haboztam, majd bólintottam.

Marian összeszedte a jogi dokumentumokat, és kilépett a folyosóra. Nyitva hagyta maga mögött az ajtót.

Anya abban a székben ült, amit Chloe elhagyott.

Egy ideig egyikünk sem szólt.

A ház tele volt mások hangjaival – Apa élesen beszélt a telefonban, Chloe fiókokat nyitott és zárt fent, költöztetők ügyetlenül mozogtak a folyosón.

A beszélgetésünk egy kis, törékeny térben létezett, távol mindattól.

“Miért jöttél ma?” Kérdeztem.