Egyetlen fekete aktatáskát hozott magával.

Letette elém.

– Nadia, az ön nagyapja ezt huszonhat éve rám bízta.

Kinyitotta.

A legfelső dokumentumon ott volt a nevem.

Nadia Laird – örökös és többségi kedvezményezett.

Alatta pedig egy másik lap.

Egy rövid levél.

A végén ez állt:

„Aki megpróbálja elvenni Nadiától ezt a házat, az nemcsak a trustot sérti meg. A saját örökségét is elveszíti.”

Felnéztem.

– Mit jelent ez?

Az ügyvéd rám nézett.

– A trustban van egy záradék.

– Milyen záradék?

– Ha bármelyik örökös csalárd módon megpróbálja kizárni Nadiát, az illető automatikusan elveszíti a saját részesedését.

A szívem vadul vert.

Claire.

Becca.

Sasha.

Mindhárman.

És ekkor megértettem, miért volt apám olyan biztos a tegnapi vacsorán.

Nem egyszerűen kitörölt a család előtt.

Megpróbált csapdát állítani.

Csakhogy nem nekem.

Saját magának.

A telefonom rezegni kezdett.

Egy új üzenet.

Claire-től.

„Nadia, kérlek, ne haragudj. Tudom, hogy mindent láttál. De amit apánk csinál, az nem az, aminek látszik. Találkozz velem egyedül. Sasha és Becca nem tudhat róla.”

A második üzenet egy perccel később érkezett.

„És kérlek, ne bízz anyában.”

Felnéztem az ügyvédre.

Marenre.

Renatára.

Aztán visszaolvastam az üzenetet.

Egyetlen név maradt a fejemben.

Claire.

A nő, akinek a nevét az apám az enyém helyére írta.

Talán ő volt az ellenség.

Talán ő volt az egyetlen ember, aki végig tudta az igazságot.

Vagy talán ő volt az első, aki végre megpróbált megmenteni.

És amikor aznap este találkoztam vele a tóparton, Claire egyetlen mondattal megváltoztatott mindent:

– Nadia, apánk nem téged próbál kitagadni.

Lenyelte a könnyeit.

– Hanem megpróbálja elrejteni előled, hogy a ház már régen a tiéd.