– Clara, várj. Ezt meg tudjuk beszélni.
Megráztam a fejem.
– Két hétig próbáltatok rávenni, hogy adjam el a nagymamám házát negyedmillióért.
– Nem érted—
– Dehogynem.
Felálltam.
– Most már mindent értek.
Richard ekkor elővett egy utolsó dokumentumot.
– És van még valami.
Victoria ránézett.
– Az igazgatótanács azonnali hatállyal felfüggeszti önt minden akvizíciós döntéshozói jogköréből, amíg a bennfentes információk felhasználásával kapcsolatos vizsgálat le nem zárul.
Victoria szinte összeesett a székében.
– Nem tehetitek ezt!
Richard hangja nyugodt maradt.
– Dehogynem.
A tárgyalóterem elcsendesedett.
Én pedig hirtelen megértettem, mit jelentett nagymama utolsó mondata.
Ne hagyd, hogy elvegyék.
Nem azt kérte, hogy harcoljak a családommal.
Azt kérte, hogy ne adjam oda nekik magamat azért, hogy béke legyen.
Aznap este visszatértem a Maple Street-i házba.
Felmentem a régi verandára, ahol annyi vasárnapot töltöttem vele.
A szél megmozdította a függönyöket.
És amikor lenéztem a kezemben lévő dokumentumokra, rájöttem valamire.
A ház története még nem ért véget.
Ugyanis a nagymama levele utolsó oldalán, egy olyan bekezdés alatt, amit eddig észre sem vettem, ez állt:
„Clara, ha Victoria valaha elveszíti a házért folytatott harcot, ne bízz abban, hogy a családod végre megváltozik. Az igazi titkot még nem mondtam el neked.”
A levél alján pedig ott volt egy cím.
Egy olyan épület címe, amelyet egész életemben ismertem.
A szüleim háza.
És alatta mindössze négy szó:
„Menj oda. Nézz a fal mögé.”






