Claire kinyitotta az ajtót.
— Jöjjenek be. Legalább addig, amíg eláll az eső.
Az idős asszony könnyes szemmel nézett rá.
— Kislányom… biztos vagy benne?
Claire halványan elmosolyodott.
— Nem igazán. De maga majdnem megfagyott.
Az öregember néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Aztán bólintott.
— Köszönöm.
Claire még nem tudta, hogy ez a két szó egy olyan ember szájából hangzott el, akinek egész életében mások köszöntek neki.
A lakás kicsi volt.
Egyetlen hálószoba, egy kopott kanapé, egy rozoga konyhaasztal és egy fürdőszoba, amelyben a csap már hónapok óta csöpögött.
Claire mégis úgy próbálta fogadni őket, mintha legalább egy szállodában lennének.
Adott az asszonynak egy száraz törölközőt, az öregembernek pedig Daniel régi pulóverét.
— A férjemé volt — mondta halkan. — Már nincs rá szükségünk.
Az öregember keze megállt a pulóver fölött.
— Mi történt a férjével?
Claire lenézett.
— Meghalt.
Nem részletezte.
Az öregember nem kérdezett tovább.
Valami megváltozott a tekintetében.
Mintha hirtelen megértette volna, hogy a fiatal nő nem egyszerűen szegény.
Ő is gyászolt.
Csak még nem volt ideje összetörni.
— A nevem Arthur — mondta végül.
Az asszony megszorította a kezét.
— Én pedig Evelyn vagyok.
Claire bólintott.
— Claire.
A három név egyszerűen hangzott.
De közülük kettő mögött egy fél évszázadnyi vér, pénz és titok rejtőzött.
Ugyanabban a pillanatban, hetvenkét emelettel feljebb, egy sötét penthouse-ban egy férfi állt a padlótól mennyezetig érő ablak előtt.
Victor Kane nem szerette, ha bárki kérdezgette.
Különösen azt nem szerette, ha valaki olyasmiről kérdezte, amit ő már tudott.
A férfi mögötte azonban remegő hangon beszélt.
— Uram… megtaláltuk őket.
Victor lassan megfordult.
— Biztos?
— Igen.
— Mindkettőjüket?
— Igen.
A férfi átnyújtott neki egy fényképet.
Victor ránézett.
A kép egy esős utcán készült.
Claire állt a járdán.
Arthur és Evelyn előtte.
Victor tekintete azonban nem az öregemberen vagy az asszonyon állapodott meg.
Hanem Claire-en.
— Ki ez a nő?
— Claire Bennett. Huszonnyolc éves. Özvegy. Hét hónapos terhes. Takarítónő egy belvárosi irodaházban.
Victor összehúzta a szemét.
— És miért vitte magával őket?
— Nem tudjuk.
— Tudjátok meg.
A férfi bólintott.
— És Arthur?
Victor hosszú másodpercekig hallgatott.
Aztán olyan halkan mondta ki a nevet, hogy a szobában álló ember szinte alig hallotta:
— Arthur Bell.
A férfi elsápadt.
— De… ő ötven éve meghalt.
Victor felnézett.
— Ezt mindenki hitte.
Claire nem tudta, ki Arthur Bell.
Azt sem tudta, miért ült az öregember éjjel kettőkor teljesen éberen a konyhájában.
Claire a hálószobából hallotta a halk beszélgetést.
— Nem maradhatunk itt — mondta Evelyn.
— Nincs más választásunk.
— Meg fogják találni.
Csend.
— Már megtaláltak minket.
Claire kinyitotta a szemét.
A szíve gyorsabban kezdett verni.
Kik?
És miért?
Másnap reggel Claire arra ébredt, hogy valaki kopog az ajtón.
Három rövid koppintás.
Szünet.
Két újabb.
Arthur azonnal felállt.
Az arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.
Eltűnt belőle az öregember gyengesége.
A férfi kiegyenesedett.
A tekintete hideg lett.
Claire ezt azonnal észrevette.
— Mi a baj?
Arthur az ajtóra nézett.
— Ne nyissa ki.
Újra kopogtak.
— Claire Bennett?
Egy férfihang.
— Tudjuk, hogy maga van bent.
Claire megdermedt.
Arthur odalépett hozzá.
— Bármit is kérdeznek, ne mondja el, hogy itt vagyunk.
— Kik ezek?
Arthur nem válaszolt.
Evelyn lehunyta a szemét.
— Eljöttek értünk.
Az ajtó előtt két férfi állt.
Elegáns fekete kabátban.
Az egyik felemelte a kezét.
— Asszonyom, csak beszélni szeretnénk.
Claire nem nyitotta ki.
— Mit akarnak?
— Két idős ember eltűnt a városból. A családjuk aggódik értük.
Claire lenézett Arthurra.
Az öregember lassan megrázta a fejét.
Ne.
Claire megértette.
— Nincsenek itt.
Az ajtó túloldalán csend lett.
— Biztos benne?
— Igen.
Néhány másodperc múlva léptek távolodtak.
Claire csak akkor engedte ki a levegőt.
— Miért hazudtam magukért?
Arthur ránézett.
— Mert jó ember.
Claire keserűen felnevetett.
— A jó embereknek nincs pénzük.
— Téved.
Arthur elővette a zsebéből egy régi aranyórát.
— A jó embereknek van valami, amit a pénzzel nem lehet megvenni.
— Micsodát?
Arthur Claire szemébe nézett.
— Bátorságot.
Aznap délután Claire munkába ment.
A főnöke azonban már várta.
— Claire, nem maradhatsz tovább.
— Mi?
— A tulajdonos panaszkodott.
— Mire?
— Arra, hogy terhes vagy. Azt mondja, veszélyes.
Claire ökölbe szorította a kezét.
— Hét hónapig dolgoztam itt. Soha nem panaszkodtam.
— Nem én hozom a döntést.
— Akkor ki?
A férfi nem válaszolt.
Claire kilépett az utcára.
A hó már esett.
A kezét a hasára tette.
— Semmi baj, kicsim. Megoldjuk.
Egy fekete autó állt az út túloldalán.
A hátsó ablak lassan leereszkedett.
Victor Kane figyelte őt.
Nem tudta, miért.
Nem tudta, miért érdekelte ennyire egy szegény, terhes özvegyasszony.
Csak azt tudta, hogy amikor Claire megfordult, és egyedül indult el a hóban, valami furcsa érzés szorította össze a mellkasát.
— Kövessétek — mondta.
A sofőr ránézett.
— Uram?
Victor hangja hideg maradt.
— Ne érjétek el. Ne beszéljetek vele.
— Akkor mit tegyünk?






