A helyesírási teszt hátulja
Elővett egy papírkötésű pulóver zsebéből, egy könyvtári példányt a Hatchetből, amelynek a műanyag borítója a sarkából leválódott, és kinyitotta a közepén. Egy összehajtott jegyzetfüzet lapos lapos volt benne, mint egy préselt virág.
Kinyitotta, és az asztalterítőre tette előttem.
Az első helyesírási tesztje volt. Húsz szó. 95-öt kapott. Sundberg asszony csillagot rajzolt, és zöld tollal írta a Nagyszerű művet, a Teremtés Formáját! Hiányzott neki a “szükséges” szó. Mindenki hiányzik a “szükséges” szóról.
A hátoldalon a nevem volt. Erika Grabowski, Erika Grabowski, Erika Grabowski, sorokban, az elsők görbe és túl kerekek, az utolsók jobbra hajolnak, gyorsan, majdnem az enyémek. Valaki ceruzával számozta őket a margón, egy gyerek kézírásával, az egytől huszonkettőig.
“Számoltam,” mondta Genesis. “Mondtam már.”
“Igen,” mondtam.
Misty bámulta. Sosem látta az oldal hátulját, miután lefordította a konyhapulton. Láttad, ahogy pontosan rájön, hol volt az a papír öt hétig.
“Ezt megtartottad,” mondta Misty a lányának.
“Azt mondtad, hogy ez egy játék,” mondta Genesis. “Azt mondtad, Erika néni neve nehéz. Nem nehéz. Két szó.”
Misty visszaült. Aznap délután nem mondott semmi mást. Egy szót sem.
Visszahajtottam a tesztet, és kinyújtottam a Genesisnek.
“Tartsd meg,” mondtam. “Ez kilencvenöt.”
Megrázta a fejét, és visszatolta felém.
“A tiéd,” mondta. “Ez a neved.”
Négykor indultak. Misty visszavitte Genesist a Douglas Avenue-n lévő lakásukhoz, elhaladva a Sixth Street-i üzlet előtt, amelynek ablakán még mindig BÉRLETI KÖTÉS volt ragasztva, most, hogy a házigazdának visszakapta a negyvenötszáz dollárját és a helyét.
A többi úgy jött, ahogy Mr. Tan mondta, egyszerű papíron.
Decemberben egy kedden a Pénzügyi Intézmények Minisztériuma levelet írt Sheila M. Grabowskinak, hogy visszavonták a közjegyzői bizottságát. A Washington Avenue-i tulajdoni iroda ugyanazon a héten elengedte. Karácsonykor hozta nekem a lila bélyeget a cipzáros ceruzatartóban, és szó nélkül letette a pultomra. A fiókba tettem.
Január elsején 1150 dollár került ki apám számlájáról, nem az enyémről. Február elsején megint. Mindkétszer megnéztem, a konyhapultom mellett állva a kávémmal. Szerintem még sosem voltam ennyire boldog, amikor valaki más folyószámlájáról távozódó pénz kerül le.
Misty hajvágású ugyanazon a székben a Hayden’s-ben, a Sixth Street-en. Soha többé nem hívta a szalont semminek. Amikor ugyanabban a szobában voltunk, óvatosan mondta az “Erika”-t, mintha egy néma betűvel bírt volna szót.
Anyának sokáig tartott. Márciusban felhívott, és megkérdezte, hogy szeretnék-e eljönni apa főzetére vasárnap. Nem ünnep. Csak egy vasárnap. Kétszer is azt mondta, hogy “a te házad”. Másodszor nem állt meg, és nem javította ki magát.
Zoknik
Apa hetvenkette születésnapja is vasárnap volt.
Korán jöttem, a tortával, mert eldöntöttem, hogy mostantól én készítem a tortát. Vettem a számgyertyákat a Pick ‘n Save-ban, egy hétes és egy kettős, és egyenesen benyomtam őket.
A Genesis a verandán találkozott. Most tizenkét éves volt, két hüvelykkel magasabb, ismét zoknit viselt, fehéreket, a sarkuk megszürkült, és úgy állt a hideg deszkán, mintha már régóta várt volna.
“A lábad meg fog fagyni,” mondtam.
“Tudom,” mondta. “Először meg akartam mutatni neked.”
Előnyújtott egy papírlapot. Egy újabb helyesírási teszt, Sundberg asszony zöld csillaga a sarokban. Száz. Jól mondta, hogy “szükséges”. Megfordította.
A hátoldalon, kerek kézírásával, a fehér közepén egy szót írt.
Grabowski.
“Az enyém,” mondta. “Ez az én vezetéknevem is, tudod. Anya megtartotta.”
“Tudom.”
“Szóval én is közőtök vagyok,” mondta. “És te is közénk tartozol. Megnéztem.”
Nem bíztam a számban. A torta dobozt a csípőmhöz helyeztem, és a papírt a tornánc fényéhez emeltem, mintha egy csekk lenne, ami visszapattanhat.
“Jó,” mondtam. “Nagyon jó.”
Bent, a képernyőn keresztül, apa öt tányért tett az asztalhoz, ugyanúgy, mint tavaly, mert anya már azt mondta neki, hogy előbb tedje le az enyémet, mielőtt én odaértem. Hangosan számolta őket.
A Genesis mindkét kézzel elvette tőlem a torta dobozt.
“Gyerünk, Erika néni,” mondta, és a lábával kinyitotta a képernyős ajtót, és ezúttal csak egyszer koppant, mindkettőnk mögött.






