Voltak dolgok, amiket Victoria annyiszor mondott magának, hogy ezek szilárdabbá váltak, mint tények.
Eleanor pénze ideiglenes volt.
A stúdió éppen felépülni készült.
A következő hangverseny megmentette őket.
Az anyja inkább elveszítené a pénzt, mint hogy megbukjon.
Az utolsó volt a legrosszabb.
A fotó a padláson
Denise megkérte mindenki mást, hogy menjenek el a terasztól.
A vendégeknek nem volt sok bátorítás. Kis, merev csoportokban sodródottak a ház felé, magukkal vitték az italaikat. Éjfélre mindenkinek megvan a történet egy változata. Bizonyos változatokban Victoria tolvaj lenne. Máskor pedig egy elkényeztetett lány lenne, akit egy rossz könyvelő tönkretett.
Eleanor a törött kamera mellett maradt.
Julian leguggolt, és elkezdett összeszedni a darabokat a paláról.
“Hagyd,” mondta.
“Ez üveg.”
“Hagyd.”
Megállt.
Victoria figyelte, ahogy anyja a fekete fémdarabokat bámulja. “Nem tudtam, hogy eladtad.”
“Nem adtam el.”
“Zálogba adtad.”
“Kétszer is visszakaptam.”
Victoria szája résnyire nyílt.
Eleanor felvette a bőrtokot. Az egyik oldal megrepedt, ahol a kamera a földre csapódott. Bent, a laza bélészet alatt, egy másik tárgy is látszott.
Egy fénykép.
Kihúzta.
Egy kislányt mutattak fehér táncjelmezben, aki egy összecsukható széken áll egy templomteremben. A haja kontyba volt kötve, túl szoros volt a kis arcához. Az egyik lábam erősen hegyes volt. Mögötte egy fiatalabb Eleanor a szeméhez tartott kamerát.
Victoria a képet bámulta.
“Azt hittem, nincsenek fényképek,” mondta.
“Nem sok.”
“Ki vitte ezt?”
“Az apád.”
“A kamera a kezedben volt.”
“A hangverseny előtt vette fel. Én tartottam a kamerát, mert ő javította a széket.”
Victoria tovább nézte a képet.
A hátoldalon, kék tintával, az álltak: Victoria, hét éves. Szent Ágnes téli előadás. Visszautasította a rózsaszín cipőt.
Emlékezett a cipőkre.
Megcsípték a lábujjait. A templom fürdőszobájában sírt. Az apja kivitte, és vett neki egy puha perecet egy kocsiból a parkolóban. Az anyja bent maradt, hogy összepakolja a jelmezeket.
Évekig Victoria csak az üres székre emlékezett, ahol Eleanornak kellett volna lennie.
“Ott voltál,” mondta.
Eleanor szeme továbbra is a képen maradt. “Mindig ott voltam.”
“Nem, nem voltál.”
“A folyosón voltam.”
“Lemaradtál a fellépésről.”
“Én adtam el a kamerát.”
Victoria ránézett.
Eleanor a képet a régi gyűrésén hajtotta össze. “A tandíjat aznap délután kellett fizetni. A tanárod azt mondta, nem engednek táncolni, ha nem fizetek.”
Victoria arca ismét megváltozott, de ezúttal nem volt benne pánik. Volt valami kisebb. Valami gonoszabb, mert nem volt hova mennie.
“Elmondhattad volna.”
“Hét éves voltál.”
“Később, akkor.”
“Később tizenkét éves voltál, és féltél, hogy kihúzlak. Tizenhat évesen jelentkeztél a konzervatóriumra. Huszonhárom évesen nyitottad a stúdiót. Minden alkalommal, amikor megpróbáltam elmondani, azt mondtad, hogy magamról csinálom a témát.”
Victoria a tenyerével letörölte a szája sarkát.
“Soha nem mondtam ilyet.”
“Azt mondtad: ‘Mindig elismerésre van szükséged azért, amit csinálsz.'”
Victoria a gyep felé nézett.
Egy pincér éppen a érintetlen születésnapi tortát vette le. A felső szintre piros mázzal Eleanor neve volt írva. Valaki tiszta vágást vágott át a hét között.
A második aláírás
Paul Grady behívta Juliant.
“Probléma van az egyik űrlappal,” mondta.
Julian elolvasta az oldalt.
Az arca elvesztette a kemény élét.
“Honnan szerezted ezt?”
“Bank archívum. Csatolták az áthelyezési kérelmhez 2022 novemberétől.”
Julian átnyújtotta az alakot Eleanornak.
Az alján a saját aláírása volt.
Valódinak tűnt.
Túl valóságos.
Ugyanaz a hurok a végén. Ugyanaz a nyomás. Még a kis tintafolt is az M mellett.
Eleanor átvette az oldalt, és a teraszlámpák alatt megvizsgálta.
“Aláírtam ezt,” mondta.
Victoria felnézett.
Julian felé fordult. “Azt mondtad, az összes aláírás hamisított.”
“Sosem mondtam el mindent.”
A nyomozók egymásra néztek.
Eleanor újra elolvasta a papírt. Az átruházási összeg 42 000 dollár volt. A célállomás fiók a McKinnon Arts Consultinghoz tartozott.
“Aláírtam ezt,” ismételte meg.
“Mikor?” kérdezte Julian.
Victoria vállai leerekültek.
“Kórházban volt,” mondta.
Eleanor ránézett.
“Anyának tüdőgyulladása volt. Összezavarodott. Elhoztam neki a papírokat. Megkérdezte, mik azok.”
“Nem tettem.”
“Igen. Megkérdezted, hogy a stúdió tud-e bért fizetni.”
“Megkértelek, hogy hívd fel Juliant.”
“Te kérted, hogy intézzem.”
Eleanor Julian felé fordult. “Tényleg?”
Julian visszavette a papírt. “Morfint szedtél.”
“Emlékszem, hogy jeleltem.”
“Emlékeztél rá, hogy aláírtál egy üres oldalt.”
Victoria nem szólt semmit.
Ez volt az a fordulat, amire Julian nem számított.
Az ügyet hamisított aláírásokra építette, mert a bank először a legrosszabbokat mutatta meg neki. Azt hitte, Victoria minden dollárt megtévesztéssel vitt el. Eleanor kezében lévő alak valami csúnyább dolgot mutatott. Victoria megvárta, amíg az anyja beteg lesz, valódi aláírást írt egy áthelyezésre, amit nem értett, majd ezt használta fedezetként az összes hamis eseménynek, ami következett.
Denise vette fel az alakot.
“Victoria, elmondtad anyádnak, mit írt alá?”
“Mondtam neki, hogy bérszámfejtés van.”
“Tényleg?”
“Valamennyit belőle.”
“Mennyi ment a bérszámfejtésre?”
Victoria ajka remegett.
“Nyolcezer.”
“És a többi?”
A házra nézett. A vendégekre, akik az üvegajtókon át figyelték. A piros hab a tortán.
“Visszamaradt adók. Az épülethitel. A jel.”
“Milyen jel?”
Senki sem válaszolt.
Julian igen.
“A réztábla a stúdiója előtt.”
Victoria lehunyta a szemét.
A nyomozók arra kérték, hogy tegye a kezét a háta mögé.
Ezúttal nem tiltakozott.






