A kivetítőn megjelent Saint Reverie neve, és a terem egy pillanat alatt elcsendesedett.

Az aukcióvezető mosolyogva emelte fel a mikrofont.

– Hölgyeim és uraim, a Hartwell Equestrian Trust történetének egyik legkülönlegesebb lova következik. Saint Reverie, a néhai Eleanor Hartwell tenyészetének utolsó közvetlen örököse.

Grant arca ragyogott.

Celeste pedig végigsimított a karkötőn, amely valaha az anyám csuklóján csillogott.

Azt hittem, mindjárt megőrülök.

De nem őrültem meg.

Éppen ellenkezőleg.

Nyugodtabb lettem, mint egész este bármikor.

Az aukcióvezető kimondta a kezdőárat.

– Ötszázezer dollár.

Egy férfi a harmadik sorban felemelte a tábláját.

– Hatszáz.

Valaki más:

– Hétszázötven.

Grant ekkor Celeste fölé hajolt.

– Megkapod – suttogta neki. – Ma este minden a tiéd lesz.

Nem tudta, hogy a mikrofon még nyitva volt.

A mondat végigfutott a termen.

Egyetlen másodpercig senki sem lélegzett.

Celeste lassan Grantre nézett.

Grant pedig elsápadt.

Az aukcióvezető zavartan megköszörülte a torkát, majd újra a közönség felé fordult.

Én ekkor felálltam.

Nem kiabáltam.

Nem sírtam.

Csak felemeltem a kezem.

– Állítsák le az aukciót.

A terem felbolydult.

Grant azonnal odalépett hozzám.

– Ne csináld ezt, Evelyn.

Evelyn.

Még mindig úgy ejtette ki a nevemet, mintha szeretne.

Pedig hónapok óta a hátam mögött azon dolgozott, hogy mindenki azt higgye: nem vagyok beszámítható.

– Ülj vissza – mondta halkan. – Ezt később megbeszéljük.

Ránéztem.

– Nem, Grant. Most beszéljük meg.

A terem hátsó részéből ekkor előrelépett Margaret Shaw, a Trust vezető ügyvédje.

Az asszony kezében egy barna bőrmappa volt.

– Mrs. Vale – mondta –, biztos benne, hogy szeretné ezt nyilvánosan folytatni?

– Teljesen.

Grant felnevetett.

– Margaret, ő gyászol. Tudod, hogy nincs jól.

Margaret nem válaszolt neki.

Csak rám nézett.

Én pedig bólintottam.

– Nyissa ki.

Grant arcáról eltűnt minden mosoly.

Margaret elővette az első dokumentumot.

– Öt hónappal ezelőtt Mrs. Vale kérésére teljes pénzügyi és tulajdonjogi átvilágítást végeztünk a Hartwell Equestrian Trust valamennyi jelentős eszközén.

Grant közbevágott.

– Ez nevetséges.

– Nem – mondta Margaret. – A nevetséges az, amit ön az elmúlt hónapokban megpróbált tenni.

A teremben valaki felszisszent.

Margaret folytatta.

– Saint Reverie nem értékesíthető szabadon.

Az aukcióvezető lehajtotta a mikrofont.

– Elnézést?

– A ló tulajdonjoga a Hartwell öröklési alapjához kötött. Az alapító okirat egyértelműen kimondja, hogy Saint Reverie csak olyan személyhez kerülhet, akit a Trust öröklési bizottsága egyhangúlag jóváhagy.

Celeste felállt.

– De Grant azt mondta, hogy ő megvásárolhatja nekem.

Margaret lassan Grant felé fordult.

– Grant nem rendelkezik ilyen hatáskörrel.

A férjem először nézett rám úgy, mintha valóban félne tőlem.

De ez még csak a kezdet volt.

Margaret elővett egy második iratot.

– Van itt még valami.

A képernyőn megjelent egy bankszámla.

A Hartwell Trust számlája.

Alatta több mint negyvenhárom tranzakció.

Ugyanahhoz a magáncéghez.

Egy olyan céghez, amelynek tulajdonosa…

Grant öccse volt.

A teremben valaki hangosan kimondta:

– Istenem.

Grant odalépett a vetítőhöz.

– Ezek üzleti költségek.

– Nem – felelte Margaret. – Ezek átutalások. Összesen 1,8 millió dollár értékben.

Grant megdermedt.

– Ez lehetetlen.

– Ellenőriztük.

Margaret elővette az utolsó dokumentumot.

– És ez az a szerződés, amelyet ön aláírt.

Grant nem szólt.

Én viszont tudtam, mi következik.

A dokumentum nemcsak azt bizonyította, hogy Grant pénzt vett ki a Trustból.

Azt is bizonyította, hogy megpróbálta megszerezni az Ashbourne Hallhoz tartozó déli legelőt egy újonnan alapított társaság számára.

A társaság igazgatója pedig…

Celeste Monroe volt.

A nő arcáról lehervadt a mosoly.

– Ez hazugság.

Margaret a következő oldalra lapozott.

– Az aláírása ott van.

Celeste ránézett Grantra.

– Te azt mondtad, hogy ez az egész a ti családotoké.

Grant nem válaszolt.

– Azt mondtad, hogy a feleséged már nem számít.

Grant még mindig hallgatott.

Celeste ekkor letépte magáról anyám karkötőjét.

A karkötő a márványpadlóra zuhant.

A csattanása hangosabbnak tűnt, mint bármelyik kiáltás.

Én lehajoltam érte.

Felvettem.

És akkor megláttam az anyám kezdőbetűit a belsejében.

E.H.

A nő, akit Grant hónapok óta „instabilnak” nevezett, ott állt előtte teljesen nyugodtan.

– Tudod, mi a legszomorúbb, Grant?

– Evelyn…

– Hogy tényleg azt hitted, a gyászom gyengeség.

Megfordultam a trustees felé.

– Nem akarom a férjemet megbüntetni azért, mert megcsalt.

Grant lehunyta a szemét.

– Azt akarom, hogy mindenki tudja, mit tett a Trusttal.

Margaret bólintott.

– Ez már nem magánéleti ügy.

A terem egyik oldalán két biztonsági őr jelent meg.

Grant hátrált egy lépést.

– Evelyn, kérlek.

Most először hallottam félelmet a hangjában.

– Nem azért hívtalak ide, hogy könyörögj – mondtam. – Azért hívtalak, mert egyszer még a férjem voltál. És azt akartam, hogy legyen lehetőséged igazat mondani.

Csend.

– Nem éltél vele.

Aznap este Grantet leváltották a Trust pénzügyi bizottságából.

Az ellene indított vizsgálat még hónapokig tartott.

Celeste pedig eltűnt a társasági életből.

De én nem maradtam ott ünnepelni.

Kimentem az istállóhoz.

Saint Reverie ott állt a félhomályban.

Megérintettem a homlokát.

– Sajnálom – suttogtam.

A ló halkan fújt egyet.

Aztán kinyitottam a kezemben tartott anyám karkötőjét.