A nappaliban egyetlen régi zongora állt.
A tetején egy fénykép.
Én voltam rajta.
Tizenkét évesen.
Anyám mellett.
A kép hátulján néhány szó állt:
„Karennek, ha egyszer elég erős lesz ahhoz, hogy megtudja az igazat.”
Leültem a padlóra.
És először tizenhat év után nem sírtam azért, mert azt hittem, én öltem meg őt.
Sírtam, mert végre tudtam:
anyám soha nem engem hibáztatott.
A telefonomban ekkor új üzenet jelent meg.
Granttől.
A bátyámtól.
Csak ennyit írt:
„Karen, én is tudtam valamit. És most már nem akarok tovább hazudni neked.”
A képernyőt nézve megértettem, hogy Harold Andrews titkai még nem értek véget.
Mert ha Grant is tudott valamit…
akkor valaki más is tudott.
És talán pontosan ezért kellett anyám halálának igazságát tizenhat évig elrejteniük.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






