Két év telt el azóta, hogy Gabriel és én újra találkoztunk.
Azt hittem, végre lezárhatom a múltat.
Azt hittem, Alejandro Salcedo végrendelete, a régi napló, Victoria bocsánatkérése és Gabriel történetének megismerése után már nem maradt semmi, amit tudnom kellene.
Tévedtem.
Egy esős hétfő reggelen éppen a kis ösztöndíjprogramunk dokumentumait rendeztem, amikor kopogtak az ajtón.
Nem vártam senkit.
Amikor kinyitottam, egy körülbelül ötvenéves férfi állt előttem.
Szürke kabátot viselt.
A kezében egy barna bőrönd volt.
—Marina Castillo?
—Igen.
A férfi néhány másodpercig csak nézett rám.
Aztán megszólalt:
—A nevem Esteban Rojas.
Megdermedtem.
Ugyanaz az ügyvéd volt, aki két évvel korábban elmondta, hogy Alejandro Salcedo rám hagyta a vagyonának egy részét.
—Mi történt?
Esteban nem válaszolt azonnal.
Belépett, letette a bőröndöt az asztalra, majd lassan kinyitotta.
Egy vastag dosszié volt benne.
—Ezt Alejandro halála előtt néhány nappal adta át nekem.
A szívem összeszorult.
—Miért nem adta oda akkor?
—Mert azt mondta, csak akkor tehetem meg, ha Gabriel már tudja az igazságot a saját eltűnéséről.
—De Gabriel tudja.
Esteban rám nézett.
—Nem mindent.
Egy pillanatra néma csend lett.
Azonnal felhívtam Gabrielt.
Negyven perccel később megérkezett.
Amikor meglátta a dossziét, az arca elsápadt.
—Mi van benne?
Esteban kinyitotta az első iratot.
—Egy régi rendőrségi jelentés.
Gabriel előrehajolt.
—Az én eltűnésemről?
—Nem egészen.
Az ügyvéd egy másik papírt vett elő.
—Egy tizennégy éves fiú eltűnéséről szóló jelentésről van szó.
Gabriel arca megfeszült.
—Ez az én ügyem.
Esteban megrázta a fejét.
—Nem.
Rám nézett.
—Ez egy másik fiú ügye.
A szobában megfagyott a levegő.
—Milyen fiú? — kérdeztem.
Esteban egy fényképet csúsztatott elénk.
Egy tizenéves fiú volt rajta.
Sötét haja volt.
És ugyanaz a különös, enyhén ferde mosolya, mint Gabrielnek.
Gabriel felvette a fényképet.
Néhány másodpercig csak bámulta.
—Ki ő?
Esteban halkan válaszolt:
—Mateo Méndez.
Gabriel kezéből majdnem kiesett a kép.
—Méndez?
—Igen.
—Tomás családjából?
—Tomás unokaöccse.
Gabriel lassan leült.
Én pedig éreztem, hogy valami rettenetes dolog közeledik.
Esteban folytatta:
—Amikor Gabriel huszonöt évvel ezelőtt eltűnt, nem ő volt az egyetlen fiatal, aki eltűnt abból a környékből.
Kinyitotta a dosszié következő oldalát.
—Mateo három nappal Gabriel eltűnése után tűnt el.
Gabriel rám nézett.
—Ezt Tomás soha nem mondta nekem.
—Mert ő sem tudta a teljes történetet — felelte Esteban.
A következő dokumentum egy régi újságcikk volt.
A cím rövid volt:
„KÉT TIZENNÉGY ÉVES FIÚ TŰNT EL UGYANABBÓL A KÖRNYÉKBŐL.”
Éreztem, ahogy kiráz a hideg.
—Mit tudott Alejandro? — kérdeztem.
Esteban becsukta a szemét.
—Azt, hogy Gabriel eltűnése nem véletlen volt.
Gabriel felállt.
—Mit jelent ez?
—Azt jelenti, hogy valaki tudta, hol van Gabriel.
Csend.
—És ki volt az? — kérdezte Gabriel.
Esteban elővett egy újabb borítékot.
—Alejandro ezt soha nem tudta bizonyítani.
—De volt egy gyanúja.
Az ügyvéd bólintott.
—Victoria egyik régi üzleti partnere.
A férfi neve Ricardo Valdés volt.
Gabriel ökölbe szorította a kezét.
—Mi köze volt hozzám?
Esteban nem válaszolt.
Ehelyett elővett egy régi hangfelvételt tartalmazó kazettát.
—Alejandro ezt hat hónappal a halála előtt találta meg.
A kazettát egy régi lejátszóba helyezte.
Néhány másodpercnyi zaj után egy férfi hangja hallatszott.
—A fiú túl sokat kérdez.
Egy másik hang válaszolt:
—Akkor el kell távolítani innen.
Gabriel megmerevedett.
Én pedig felismertem a második hangot.
Nem tudtam honnan.
De ismertem.
Esteban rám nézett.
—Marina, jól van?
Nem válaszoltam.
Újra lejátszottuk a felvételt.
És akkor hirtelen eszembe jutott valami.
A férfi hangja.
Huszonöt évvel korábban hallottam már.
Nem az iskolában.
Nem Gabriel házában.
Hanem azon az estén, amikor Gabriel eltűnt.
Felálltam.
—Várjon.
Gabriel rám nézett.
—Mire emlékszel?
A szívem vadul vert.
—Aznap este, amikor eltűntél…
Gabriel közelebb lépett.
—Igen?
—Láttam egy fekete autót az iskola mögött.
—Ezt soha nem mondtad.
—Mert akkor nem gondoltam, hogy fontos.
Lehunytam a szemem.
Egy régi emlék tört fel bennem.
Eső.
Sötét utca.
Egy autó.
És egy férfi, aki a telefonba beszélt.
Akkor még nem értettem, mit mond.
Most azonban egyetlen mondat tisztán visszhangzott a fejemben:
„A fiú elment. A lány semmit sem tud.”
Kinyitottam a szemem.
Gabriel arca elsápadt.
—Mit mondott?
Ránéztem.
—Azt mondta: „A fiú elment. A lány semmit sem tud.”
Esteban lassan leült.
—Akkor már értem.
—Mit?
—Alejandro azért hagyta rád az örökséget, mert tudta, hogy egyszer emlékezni fogsz.
Gabriel a fejét rázta.
—De miért?
Esteban elővette az utolsó dokumentumot.
—Mert Marina volt az egyetlen ember, aki látta azt az autót.
Megdermedtem.
Huszonöt évig azt hittem, csak egy szegény, megfélemlített lány voltam, aki véletlenül belekerült egy gazdag család tragédiájába.
Most először értettem meg, hogy talán nem véletlenül kerültem bele.
Valaki már akkor tudta, hogy mit láttam.
És valaki huszonöt éven át gondoskodott róla, hogy soha ne kérdezzek túl sokat.
Gabriel megfogta a kezem.
—Marina, nem vagy egyedül.
Ránéztem.
—Most már tudom.
Esteban felállt.
—Van még valami.
—Mi?
Az ügyvéd rám nézett.
—Ricardo Valdés még mindig él.
A szobában csend lett.
—Hol van? — kérdeztem.
Esteban egy papírt tett az asztalra.
Rajta egy cím szerepelt.
Egy vidéki ház címe.






