Az utolsó sor alatt Péter aláírása állt.
Anna már sírt.
– Miért nem mondta el nekem?
Éva leült mellé.
– Mert azt mondta, nem akarja, hogy a lánya kötelességből szeresse.
Ebben a pillanatban Anna telefonja rezegni kezdett.
Egyetlen üzenet érkezett.
Apa:
„Boldog születésnapot, kicsim. Remélem, idén is sikerül valami szépet találnod magadnak. Nem kell válaszolnod. Csak vigyázz magadra.”
Anna percekig csak nézte a képernyőt.
Aztán hirtelen felállt.
– Hol van?
Éva tudta, kit keres.
– Még itt van.
Anna kiszaladt az étterem hátsó ajtaján.
Az utca túloldalán, egy régi autóban ott ült Péter.
Nem virágot tartott.
Nem ajándékot.
Csak egy kis papírzacskót, benne Anna kedvenc süteményével.
Anna odalépett az autóhoz.
Péter meglepetten nézett fel.
– Mit keresel itt? – kérdezte halkan.
Anna nem tudott válaszolni.
Csak kinyitotta az ajtót, lehajolt hozzá, és átölelte.
Péter néhány másodpercig mozdulatlan maradt.
Aztán lassan átkarolta a lányát.
– Azt hittem, nem akarsz engem az életedben – suttogta Anna.
– Soha nem akartam rád erőltetni magam – felelte a férfi. – Csak azt akartam, hogy tudd… mindig ott voltam.
Anna ekkor rájött valamire.
Az apja nem azért volt csendben, mert nem érdekelte.
Azért volt csendben, mert a szeretetét soha nem akarta Anna terhére tenni.
Tíz évnyi nyugta feküdt az étteremben.
Tíz évnyi bizonyíték arra, hogy valaki minden születésnapon gondolt rá.
És Anna életében először megértette:
néha a leghangosabb szeretet az, amelyik soha nem kér elismerést.






