De Kate még nem mondott el mindent.
A vizsgálat ugyanis egy újabb dokumentumot talált.
Egy belső e-mailt.
Tizenhárom évvel korábbról.
A feladó Victor Haynes volt.
A címzett pedig Carl Denton.
Az e-mailben egyetlen mondat szerepelt:
„Brian Mitchellt el kell távolítani, mielőtt aláír valamit.”
Brian sokáig nézte a képernyőt.
A férfi, aki tizenhárom éve elveszítette a karrierjét, most végre megtudta az igazságot.
Nem azért rúgták ki, mert tévedett.
Azért rúgták ki, mert valaki tudta, hogy igaza van.
Kate csendben mellé állt.
– Brian…
A férfi becsukta a laptopot.
– Most már értem.
– Mit?
Brian felnézett.
– Miért találtál meg engem.
Kate nem felelt.
Brian azonban ekkor rájött valamire.
Kate nem véletlenül találkozott vele azon a történelmi házon.
Nem véletlenül figyelt fel arra, ahogy a régi gerendákat vizsgálta.
És nem véletlenül hívta el arra a hétvégi rendezvényre.
Kate hónapokkal korábban már keresett valakit.
Valakit, aki hajlandó volt újra megvizsgálni a vállalat legnagyobb fejlesztését.
Csakhogy egy dolgot Brian még nem tudott.
Kate nagyanyja évekkel korábban egy levelet hagyott hátra.
A levél első sorában pedig Brian neve szerepelt.
„Ha valaha újra veszélybe kerülnek ezek az épületek, keresd meg Brian Mitchellt.”
Brian megdöbbent.
– Honnan ismerte a nevemet?
Kate lassan elővette a levelet.
– Mert Eleanor Sullivan volt az egyetlen igazgatósági tag, aki annak idején ellenezte, hogy téged eltávolítsanak.
Brian kezében megállt a papír.
A történetnek azonban még korántsem volt vége.
Mert a levél utolsó oldalán Eleanor egy másik nevet is megemlített.
Egy olyan személyét, aki ma is a Sullivan Harwick igazgatótanácsában ült.
És amikor Brian elolvasta a nevet, rájött, hogy Victor Haynes talán csak a történet első rétege volt.
A valódi ember, aki tizenhárom éven át irányította a háttérből az egészet, még mindig szabadon ült a tárgyalóasztalnál.






