De Kate még nem mondott el mindent.

A vizsgálat ugyanis egy újabb dokumentumot talált.

Egy belső e-mailt.

Tizenhárom évvel korábbról.

A feladó Victor Haynes volt.

A címzett pedig Carl Denton.

Az e-mailben egyetlen mondat szerepelt:

„Brian Mitchellt el kell távolítani, mielőtt aláír valamit.”

Brian sokáig nézte a képernyőt.

A férfi, aki tizenhárom éve elveszítette a karrierjét, most végre megtudta az igazságot.

Nem azért rúgták ki, mert tévedett.

Azért rúgták ki, mert valaki tudta, hogy igaza van.

Kate csendben mellé állt.

– Brian…

A férfi becsukta a laptopot.

– Most már értem.

– Mit?

Brian felnézett.

– Miért találtál meg engem.

Kate nem felelt.

Brian azonban ekkor rájött valamire.

Kate nem véletlenül találkozott vele azon a történelmi házon.

Nem véletlenül figyelt fel arra, ahogy a régi gerendákat vizsgálta.

És nem véletlenül hívta el arra a hétvégi rendezvényre.

Kate hónapokkal korábban már keresett valakit.

Valakit, aki hajlandó volt újra megvizsgálni a vállalat legnagyobb fejlesztését.

Csakhogy egy dolgot Brian még nem tudott.

Kate nagyanyja évekkel korábban egy levelet hagyott hátra.

A levél első sorában pedig Brian neve szerepelt.

„Ha valaha újra veszélybe kerülnek ezek az épületek, keresd meg Brian Mitchellt.”

Brian megdöbbent.

– Honnan ismerte a nevemet?

Kate lassan elővette a levelet.

– Mert Eleanor Sullivan volt az egyetlen igazgatósági tag, aki annak idején ellenezte, hogy téged eltávolítsanak.

Brian kezében megállt a papír.

A történetnek azonban még korántsem volt vége.

Mert a levél utolsó oldalán Eleanor egy másik nevet is megemlített.

Egy olyan személyét, aki ma is a Sullivan Harwick igazgatótanácsában ült.

És amikor Brian elolvasta a nevet, rájött, hogy Victor Haynes talán csak a történet első rétege volt.

A valódi ember, aki tizenhárom éven át irányította a háttérből az egészet, még mindig szabadon ült a tárgyalóasztalnál.