— Eladom egy olyan családnak, akik valóban használni fogják.
Beth megfogta a kezem.
— És te?
A tóra néztem.
— Én pedig végre elmegyek valahová, ahová Walt mindig el akart vinni.
— Hová?
Elmosolyodtam.
— Maine-be.
Aznap délután felhívtam az ingatlanost.
Azt hittem, a történet ezzel véget ér.
Nem tudtam, hogy a legnagyobb meglepetés még hátra van.
Három nappal később ugyanis kaptam egy ajánlatot a kabinra.
Nem háromszázezer dollárt.
Nem háromszázötvenezret.
Hanem négyszázhúszezret.
És az ajánlat mögött egy olyan név szerepelt, amelyetől azonnal megállt bennem a levegő.
Walt testvérének családneve.
A vevő nem egy idegen volt.
Hanem az a férfi, akiről azt hittem, hogy több mint húsz éve nem láttam.
Walt öccse.
És az ajánlathoz egyetlen kézzel írt mondatot csatolt:
„Marlene, ha eladod nekem, megígérem, hogy soha többé nem változtatunk semmit azon a helyen, amit Walt annyira szeretett.”
A kezemben remegett a papír.
Aztán Beth megszólalt mögöttem:
— Anya…
Megfordultam.
— Mi az?
Beth arca sápadt volt.
— Felhívott az ügyvéd.
— Mit mondott?
Beth néhány másodpercig hallgatott.
— Azt mondta, találtak valamit Walt régi iratai között.
— Mit?
Beth rám nézett.
— Egy második végrendeletet.
És abban nem a kabin szerepelt.
Hanem egy titok, amit Walt négy évvel ezelőtt magával vitt a sírba.
A következő részben kiderül, mi volt Walt utolsó kívánsága, miért akarta titokban megvédeni a kabint, és miért nem Derek volt az egyetlen, akinek hazudtak.






