Marcus nem azért félt a házasságunktól, mert Clara elhagyta volna.
Hanem mert a házasságunkkal elveszíthette az irányítást felette.
És pontosan ezért akart minket megfélemlíteni.
Aznap este nem mentünk haza.
Másnap reggel viszont a Vale-villában már minden készen állt.
Marcus a nappali közepén állt.
Amikor meglátta Clarát, elmosolyodott.
– Végre hazajöttél.
Clara nem válaszolt.
Daniel mellé lépett.
Marcus rám nézett.
– Te is.
– Természetesen.
– Tudod, Daniel, ez a család mindig is magasabb színvonalhoz volt szokva.
Elővettem a telefonomat.
– Ezt mondta tegnap is.
Marcus arca megfeszült.
– Mit akarsz?
– Semmit.
Aztán letettem az asztalra Helen dossziéjának másolatát.
Marcus lenézett rá.
A mosolya eltűnt.
– Honnan szerezted ezt?
– Ez az egyetlen kérdés, amit nem fogok megválaszolni.
Clara előrelépett.
Életében talán először nem húzta össze magát, amikor Marcus ránézett.
– Többé nem félek tőled.
Marcus felnevetett.
– Ezt majd meglátjuk.
A bejárati ajtó ekkor kinyílt.
Három ügyvéd lépett be.
Mögöttük két nyomozó.
És Helen Mercer.
Marcus megmerevedett.
Helen csak egyetlen mondatot mondott:
– Marcus, itt az ideje, hogy visszaadd Clarának azt, amit az apja neki hagyott.
Marcus rám nézett.
Aztán Clarára.
Majd a rendőrökre.
És abban a pillanatban először láttam rajta valódi félelmet.
Nem azt a félelmet, amit éveken át Clarába kényszerített.
Hanem azt, amit most végre ő érzett.
A saját tetteitől.
A saját múltjától.
És attól az egyetlen dologtól, amit soha nem tudott volna megvásárolni:
az igazságtól.






