— Miért nem mondtad el nekem?
Lenéztem rá.
— Mert ha elmondom, soha nem tudtam volna, hogy engem szeretsz-e.
Elmosolyodtam.
— Most már tudom.
A teremben ekkor megszólalt egy telefon.
Az egyik igazgató nézte meg az üzenetet.
Majd felállt.
— Megérkezett a bank visszaigazolása.
Santiago felé fordult.
— Az átruházás megtörtént.
Santiago bólintott.
— Akkor hivatalos.
Felém fordult.
— Gratulálok, Mariana Armenta. Mától te vagy a Grupo Armenta irányító tulajdonosa.
Camila hirtelen sírva fakadt.
— Emiliano, mondj valamit!
A férjem azonban nem rá nézett.
Hanem rám.
— Mariana… kérlek.
Most először hallottam tőle ezt a szót úgy, hogy nem parancs volt.
Kérés volt.
Túl késői.
Felvettem a táskámat.
— A válókeresetet holnap reggel beadom.
Emiliano felállt.
— Nem hagyhatsz így.
Megálltam az ajtóban.
— Nem én hagytalak el.
Hátranéztem.
— Te hagytál el engem hónapokkal ezelőtt. Csak túl gyáva voltál ahhoz, hogy beismerd.
Majd Santiago felé fordultam.
— A következő napirendi pont?
Santiago halványan elmosolyodott.
— Az igazgatótanács új elnökének megválasztása.
Visszanéztem a teremre.
— Akkor kezdjük.
Aznap este nemcsak egy házasság ért véget.
Egy egész család hatalmi rendszere omlott össze.
És amikor később egyedül ültem az autóban a Polanco utcáin, a telefonom újra rezgett.
Ismeretlen szám.
Egyetlen mondat állt benne:
„Mariana, még nem tudod, mit tett az apád valójában.”
A kezem megállt a kijelző fölött.
Mert ekkor már tudtam.
A férjem megcsalt.
A szeretője elárult.
A családja hazudott.
De valaki most azt állította, hogy az apám is.
És ha ez igaz volt…
akkor a mai nap nem a történet vége volt.
Hanem csak az első ajtó, amit kinyitottam.






