Nathan a hangszóróhoz lépett.

“Kapcsold ki!”

Nem mozdultam.

A felvétel folytatódott.

“Tökéletes. Tényleg alig várom, hogy megszabaduljak tőle. Teljesen undorít engem.”

Csend.

Teljes csend volt.

Nathan a hangszóró felé vetette magát.

Én léptem közé.

“Ne.”

Megállt.

A szeme találkozott az enyémben.

Először azóta, hogy ismertem, valódi félelmet láttam bennük.

Nem szomorúság.

Nem szívfájdalom.

Félelem.

“Sharon,” suttogta, “el tudom magyarázni.”

Ránéztem.

“Tudod?”

“Igen.”

Körbenézett a szobában.

Mindenki figyelte őt.

A barátai.

A rokonai.

Barátaim.

A gyerekeim.

Az anyja.

Különösen az anyját.

Nathan nyelt egyet.

“Nem az, aminek hangzik.”

Keserű mosoly jelent meg az ajkamon.

“Általában ezt mondják az emberek, amikor pontosan úgy hangzik, amire gondoltak.”

Valaki a közönségből suttogta: “Úristen.”

Nathan megrázta a fejét.

“Félreértetted a beszélgetést.”

“Tényleg?”

“Igen.”

“Azt mondtad, a házamat akarod.”

“Dühös voltam.”

“Azt mondtad, a megtakarításaimat akarod.”

“Nem úgy értettem.”

“Azt mondtad, alig várod, hogy megszabadulj tőlem.”

Ajkai résnyire nyíltak.

Nem jött válasz.

Lassan bólintottam.

“Pont ezt gondoltam.”