Nathan a hangszóróhoz lépett.
“Kapcsold ki!”
Nem mozdultam.
A felvétel folytatódott.
“Tökéletes. Tényleg alig várom, hogy megszabaduljak tőle. Teljesen undorít engem.”
Csend.
Teljes csend volt.
Nathan a hangszóró felé vetette magát.
Én léptem közé.
“Ne.”
Megállt.
A szeme találkozott az enyémben.
Először azóta, hogy ismertem, valódi félelmet láttam bennük.
Nem szomorúság.
Nem szívfájdalom.
Félelem.
“Sharon,” suttogta, “el tudom magyarázni.”
Ránéztem.
“Tudod?”
“Igen.”
Körbenézett a szobában.
Mindenki figyelte őt.
A barátai.
A rokonai.
Barátaim.
A gyerekeim.
Az anyja.
Különösen az anyját.
Nathan nyelt egyet.
“Nem az, aminek hangzik.”
Keserű mosoly jelent meg az ajkamon.
“Általában ezt mondják az emberek, amikor pontosan úgy hangzik, amire gondoltak.”
Valaki a közönségből suttogta: “Úristen.”
Nathan megrázta a fejét.
“Félreértetted a beszélgetést.”
“Tényleg?”
“Igen.”
“Azt mondtad, a házamat akarod.”
“Dühös voltam.”
“Azt mondtad, a megtakarításaimat akarod.”
“Nem úgy értettem.”
“Azt mondtad, alig várod, hogy megszabadulj tőlem.”
Ajkai résnyire nyíltak.
Nem jött válasz.
Lassan bólintottam.
“Pont ezt gondoltam.”






