Mark elfordította a kulcsot a zárban, majd a zsebébe csúsztatta.
– Senki nem megy ki innen, amíg ezt nem tisztázzuk – mondta.
A hangja nyugodtnak tűnt, de a keze remegett.
Lucy azonnal felé fordult.
– Mark, add ide azt a kulcsot.
– Nem.
Richard felállt, és dühösen az asztalra csapott.
– Ez az én házam!
– Nem – mondtam halkan. – Pontosan ez az, amit most fogunk kideríteni.
Mr. Miller felemelte a tekintetét a papírokról.
– Ha jól értem, Richard, azt állítja, hogy ez az ingatlan az ön tulajdona?
– Természetesen.
Mr. Miller lassan előhúzott egy másik iratot az aktatáskájából.
– Akkor talán ezt is el kellene olvasnia.
Richard arca elsápadt.
Az irat tetején Albert neve szerepelt.
Az apámé.
Az a férfi, akiről a családom évek óta azt állította, hogy minden vagyonát Richardra hagyta.
Mr. Miller felém fordította a dokumentumot.
– Albert Miller halála előtt három héttel új végrendeletet készített.
Lucy szája elé kapta a kezét.
Brian hitetlenkedve rázta a fejét.
– Ez lehetetlen. Richard volt az egyetlen örökös.
– Ez volt az előző végrendelet – felelte Mr. Miller. – Az újban viszont három feltétel szerepel.
Az első oldalt felém fordította.
– Az első: a három, jelenleg a fejlesztési övezetbe tartozó ingatlan nem értékesíthető Richard engedélyével.
Richard felnevetett.
– Mert nincs hozzá jogom?
– Pontosan.
Mr. Miller lapozott.
– A második: az ingatlanok eladásából származó bevétel ötven százaléka Lucyé.
Lucy megmerevedett.
– Én?
– Igen.
Richard ökölbe szorította a kezét.
– Hazugság!
Mr. Miller azonban már a harmadik oldalra mutatott.
– A fennmaradó ötven százalék pedig az öné.
A szobában teljes csend lett.
Richard rám nézett.
– Miért?
Nem válaszoltam azonnal.
Mert én is csak most értettem meg, mit tett Albert.
Mr. Miller lehalkította a hangját.
– Mert Albert tudta, hogy Richard megpróbálja majd eladni ezeket a földeket, mielőtt a család rájönne, mennyit érnek.
A lezárt ajtó mögött mindenki mozdulatlanul állt.
Aztán Brian hirtelen odarohant az ablakhoz.
– Nézzétek!
Odakint két fekete autó állt a ház előtt.
Az egyikből egy nő szállt ki.
Mr. Miller ránézett, és azonnal felismerte.
– Ő a közjegyző.
Richard hátrált egy lépést.
– Miért jött ide?
Mr. Miller becsukta az aktát.
– Mert még nem mutattam meg a legfontosabb dokumentumot.
Elővett egy kis, lezárt borítékot.
A borítékon Albert kézírásával mindössze ennyi állt:
„Csak akkor nyisd ki, ha Richard megpróbálja elvenni tőle a házat.”
A szívem összeszorult.
– Mit jelent az, hogy „tőle”? – kérdezte Lucy.
Mr. Miller rám nézett.
– Albert nem Richardnak szánta a házat.
– Akkor kinek?
Mr. Miller lassan felém nyújtotta a borítékot.
– Önnek.
Richard arca teljesen megváltozott.
– Nem.
– De igen.
Éreztem, hogy remeg a kezem, amikor feltörtem a pecsétet.
A levélben csak néhány sor állt.
„Ha ezt olvasod, akkor Richard már megpróbálta megszerezni azt, ami soha nem volt az övé. Ne bízz benne. És ne hidd el azt sem, amit anyád haláláról mondtak neked.”
Megállt a levegő a tüdőmben.
Anyám.
Tizenhat éve mindenki azt mondta, hogy egyedül halt meg egy kórházban.
Aztán megláttam a levél utolsó mondatát.
„A halála nem baleset volt.”
Lucy felsikoltott.
Richard hátrálni kezdett.
Brian a fejéhez kapott.
Mark pedig végre kivette a zsebéből a kulcsot.
De már késő volt.
A bejárati ajtón három erős kopogás hallatszott.
Mr. Miller felállt.
– Ideje, hogy mindenki megtudja az igazságot.
Az ajtó kinyílt.
A közjegyző belépett, mögötte két rendőrrel.
Az egyik rendőr egyenesen Richardhoz lépett.
– Richard Miller?
Richard nem válaszolt.
– Letartóztatási parancsunk van ön ellen csalás, okirat-hamisítás és pénzügyi visszaélés gyanújával.
Richard rám nézett.
Most először nem láttam benne magabiztosságot.
Csak félelmet.
Mr. Miller pedig felém fordult.
– És van még valami.
– Mi?
Az asztalra helyezett egy régi fényképet.
A képen anyám állt Albert mellett.
A háttérben pedig egy fiatal Richard látszott.
A fotó hátoldalára egyetlen dátumot írtak.
2009. június 14.
Pontosan azon a napon, amikor anyám meghalt.
És a dátum alatt három szó állt:
„Richard ismerte az igazságot.”
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






