2. RÉSZ
A rendőrség tizenegy perccel később érkezett.
A neve Rollo Gaspard volt. Ő volt Belinda barátja. Egy helyi bankfiókban dolgozott közjegyzőként.
Átadtam a borítékot a rendőrnek.
“Anyámnak Alzheimer-kóros” – mondtam. “Három éve diagnosztizálták. Megvannak az orvosi leletek. Jogilag nem írhat alá végrendeletet. És ez a férfi közjegyzői hitelesítette nálam, amíg ő összezavarodott volt, aztán bulit rendezett.”
A tiszt elolvasta a végrendeletet. Aztán Rollóra nézett.
“Uram, ma hitelesítette ezt a dokumentumot?”
Rollo arca elpirult. “Ő maga írta alá. Nekem rendben volt.”
“Megkérdezted tőle, mit jelelt?”
Nem válaszolt.
Belinda sírni kezdett. “Miss Edna azt akarta, hogy én kapjam! Azt mondta, olyan vagyok neki, mint egy lánya!”
Aztán anyám megszólalt a folyosóról. Kijött a szobájából hálóingben, a falba kapaszkodva.
“Kik ezek az emberek?” kérdezte halkan. “Cleo, karácsony van?”
A rendőr ránézett. Aztán vissza Belindához.
Nem szólt semmit. Nem is volt rá szüksége.
Belindát és Rollót is letartóztatták azon az éjszakán.
A nyomozás két hónapig tartott. Íme, amit a nyomozók találtak.
Belinda már csinálta ezt korábban is. Anyám nem volt az első. Két másik idős ügyfélnek dolgozott az ügynökségen keresztül. Egyikük, egy kilencvenéves férfi Poolerből, három héttel halála előtt megváltoztatta végrendeletét, hogy ráhagyja az autóját és húszezer dollárt. Rollo azt is közjegyzőként hitelesítette.
Az ügynökség soha nem ellenőrizte.
Belindát időskori bántalmazással, egy sérülékeny felnőtt kizsákmányolásával és lopással vádolták. Rollo elvesztette közjegyzői engedélyét és banki állását, és ellene is vádat emeltek.
A hamis végrendeletet a bíróság elutasította.
Anyám gyöngynyaklánca egy műanyag bizonyítékzsákban jött vissza hozzám. A nagymamámé volt.
Visszatettem anyu nyakába azon a napon, amikor hazajött.
“Ó,” mondta, megérintve. “Hiányzott ez.”
Aznap este után változtattam.
Csökkentettem a hospice-ban töltött óráimat. Találtam egy engedélyezett felnőtt nappali programot anyának, nővérekkel, kamerákkal és hosszú várólistával. Zárat tettem a hálószobájára, ami csak belülről nyílik.
És minden gondozói ügynökséget jelentek, amivel találkozom, és amely nem végez megfelelő háttérellenőrzést.
A többi család is megtalált. A pooleri kilencvenéves férfi lánya decemberben hívott. Egy órán át sírtunk együtt a telefonban.
“Köszönöm, hogy korán hazaértél,” mondta. “Senki sem jött haza korábban apámért.”
Anya nem emlékszik a bulira. Vannak napok, amikor nem emlékszik rám.
De minden este, amikor az ágya mellett ülök, megérinti a gyöngyeit, és ugyanazt a kérdést teszi fel.
“Maradsz, ugye?”
És minden este ugyanazt a választ adom neki.
“Nem megyek sehova, Mama.”
VÉGE.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






