Úgy mondta el a szavait, mintha a múlt egy zsúfolt padlás lenne, amit nagylelkűen vállalt volna, hogy nekem söpörjön ki, és ezt egy nagy szívességnek tekintette, amit érzelmileg túl visszamaradtam ahhoz, hogy értékeljem.

A nyakam megforgattam, hogy találkozzak Alyssával, megjegyezve azt az este részletét, amely évekkel később kísért, hiszen a nyers adatok tökéletesen összefoglalják a lelkét. Nem pirult el, nem fordította el a tekintetét szégyenében, hanem dacos sugárzásból. A filmes univerzumban, amely Alyssa fejében zajlik, ez volt a diadalmas csúcspont, amikor végre megszerezte a palotát, amire joga volt, míg én csak a kijelölt mellékszerepemet játszottam, mint az erős nővér, aki végül elfogadja a programot.

“Ó, az ég szerelmére, Sabrina, ne csináld ebet teljesen drámai dologgá,” sóhajtott Alyssa, miközben forgatta a szemét, miközben visszavette a borospoharat. “A tinta kiszáradt, kész, és őszintén szólva, legalább a haszontalan kis kunyhója végre valami hasznosat tett ennek a családnak.”

Kilenc évnyi vérző ujjpercei, a láthatatlan föld alatti árkok, a réz tornác fénye és a páfrányok éjféli öntözése mind egy haszontalan kunyhóvá redukálódott, amelyet csak azzal igazoltak, hogy folyékonyították a gránit szigete finanszírozására.

Óvatosan a vacsora villámat a porcelán tányérra tettem.

És én nevettem.