Alig emlékeztem, hogy beszéltem vele.
“Mióta ismersz engem?” kérdeztem.
“Tizennégy éves korod óta.”
Felnéztem.
Bólintott.
“Az apád a látogatás után hozta nekem a rajzaidat.”
“A rajzaimat?”
“Azt mondta, több tehetséged van, mint magabiztosságod.”
Könnyek égtek a szemem mögött.
folytatta Rosa.
“Ösztöndíjprogramot akart létrehozni olyan lányoknak, akik szeretik a divatot és a dizájnt, de nem engedhették meg maguknak a képzést.”
Körbenéztem az atlóteremben.
“Ezért nyitottad meg ezt a helyet?”
“Részben is.”
A kezét az enyémre tette.
“Az apád befektetett ebbe a boltba. Később segített a tanoncképzések finanszírozásában. Csendben.”
“Miért csendben?”
“Anyád úgy gondolta, hogy a művészet nem megfelelő karrier egy Mercer lányának.”
Keserűen nevettem.
“Még mindig így van.”
Rosa bólintott.
“Thomas remélte, hogy egyszer azért jössz ide, mert akartad, nem azért, mert ő szervezte meg.”
Lenéztem a borítékokra.
“Mi van ezekben?”
“Pénzügyi nyilvántartások másolatai.”
Összeszorult a gyomrom.
“Milyen fajta?”
“Mercer House Alapítványt érintő tranzakciók.”
Kinyitottam az első borítékot.
Bent bankszámlakivonatok voltak.
Ingatlanátruházás.
Kölcsönszerződések.
És egy kézzel írt jegyzet apámtól.
Mark szerint az alapozó oldószeres. A számok nem egyeznek meg. Diane ragaszkodik hozzá, hogy a különbség átmeneti. Már nem vagyok biztos benne, kiben bízhatok meg.
Kétszer is elolvastam.
Rosa figyelt engem.
“Azért jött ide, mert nem akarta, hogy ezek a nyilvántartások a családi irodában maradjanak.”
“Miért?”
“Úgy hitte, valaki engedély nélkül használta az alapítványi pénzt.”
Újabb oldalt fordítottam.
Áthelyezés.
Aztán még egyet.
Ezután egy fizetés egy Cypress Event Group nevű cégnek.
Egy másik a Larkspur Creative Holdings számára.
Ezután egy jelzáloghitel, amely az Ashford Textilgyárral kapcsolatos.
Elhúztam a homlokmat.
Az összegek jelentős értékek voltak.
Néhányan több százezer között voltak.
Mások meghaladták az egymillió dollárt.
És a dátumok egészen apám halála előtti hónapig folytatódtak.
De valami zavart.
A legfontosabb áthelyezést hat héttel a temetése után keltették.
Az ő elektronikus engedélye volt.
A aláírást bámultam.
“Ez nem lehetséges.”
Rosa közelebb hajolt.
“Mi?”
“Apám engedélyezte ezt az áthelyezést, miután meghalt.”
Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.
Aztán rájöttem valamire.
A dokumentumban feltüntetett másodlagos aláíró szerepelt.
Olivia Mercer.
A nevem.
Az aláírásom.
Csak soha nem láttam még a dokumentumot.
Hétfő reggelre már ügyvédet fogadtam.
A neve Catherine Bell volt, egy éles szemű ügyvéd, negyvenes éveiben, aki hagyatéki vitákra és pénzügyi visszaélésekre specializálódott.
Egy volt kollégája ajánlotta a banknál.
Amikor szétterítettem a dokumentumokat az asztalán, ő szóba szakítás nélkül tanulmányozta őket.
Aztán megkérdezte: “Honnan szerezted ezeket?”
“Valaki, akiben apám megbízott.”
“Tudja, hogy anyád megvan neked?”
“Nem.”
“Tartsd így.”
Nyeltem egyet.
“Valódiak?”
“Úgy tűnik, igen. Szükségünk lesz az eredetiekre és független ellenőrzésre.”
A vagyonátruházáshoz fordult.
“Ez az aláírás állítólag a tiéd?”
“Igen.”
“Aláírtad?”
“Nem.”
“Biztos vagy benne?”
Ránéztem.
“Emlékszem, hogy hétmillió dolláros tranzakciót engedélyeztem.”
Bólintott.
“Érthető.”
Aztán megkérdezett valamit, ami meglepett.
“Mikor töltöd be a harminc?”
Pislogtam.
“Szombat.”
Felnézett.
“Az esküvőd napján?”
“Igen.”
“Anyád a születésnapodra szervezte az esküvőt?”
Haboztam.
“Ethan azt hitte, romantikus lesz.”
Catherine jegyzett egy megjegyzést.
“Olvastad már apád teljes bizalmi dokumentumait?”
“Nem.”
“Miért ne?”
“A nagybátyám kezeli a birtokot.”
Hátradőlt.
“Olivia, te képzett pénzügyi elemző vagy. Tudod, mi az a bizalm.”
“Természetesen.”
“Akkor miért nem néztél felül egy olyan olyat, amelyben talán te vagy a kedvezményezett?”
Nem tudtam válaszolni.
Az igazság kínos volt.
Tudtam, hogyan kell elemezni a milliós portfóliókat idegenek számára.
De amikor a családról volt szó, elfogadtam, amit anyám mondott.
Catherine nem gúnyolt engem.
Egyszerűen csak annyit mondott: “Javítsuk ki.”
A következő három napban elkezdtünk felvenni a lemezeket.
Néhány nyilvános volt.
Néhányan hivatalos kéréseket igényeltek.
Mások Rosa által megőrzött dokumentumokból származtak.
A pénzügyi helyzet rosszabb volt, mint gondoltam.
A Mercer House Alapítvány milliókat gyűjtött össze a nők oktatására, szakmai képzésére és megfizethető lakhatásra szánt adományokból.
De több támogatás sosem jutott el a kedvezményezettekhez.
Ehelyett a pénz tanácsadói megállapodásokon, fejlesztési díjakon és bonyolult tulajdonosi struktúrájú cégeken keresztül áramlott.
Egy cég kiemelkedett.
Larkspur Kreatív Gyűjtemény.
Több mint négymillió dollárt kapott tizennyolc hónap alatt.
Nyilvános leírása luxusélet- és rendezvénytervezési vállalkozásnak nevezte.
A bejegyzett címe egy ügyvédi irodához vezetett.
Ügyvezető igazgatója B. Mercer néven szerepelt.
Nem kellett nyomozó, hogy ezt megértsem.
Brooke.
A húgom.
Felhívtam.
A második csengésnél válaszolt.
“Olivia?”
“Részt veszel a Larkspur Creative-ben?”
Csend.
Ezután:
“Miért?”
“Válaszolj.”
“Van egy vállalkozásom.”
“Mióta?”
“Egy ideig.”
“Milyen üzlet?”
“Márkafejlesztés.”
“Alapítványi pénzt használva?”
A légzése megváltozott.
“Ki mondta ezt neked?”
Becsuktam a szemem.
“Brooke.”
“Nem érted.”
Megint az a kifejezés.
“Akkor magyarázd el.”
Sírni kezdett.
“Anya azt mondta, hogy a pénz kölcsön.”
“Mennyibe kerül?”
“Nem tudom.”
“Brooke.”
“Nem tudtam, mit jelent minden!”
“Tudtad, hogy az esküvői ruhám a cégedet népszerűsíti?”
Csend.
Ez elég válasz volt.
Rosszul éreztem magam.
“A rózsaszín ruha,” suttogtam. “Az a tiéd volt.”
“Ez egy indítás része lett volna.”
“Egy indítás?”
“Egy menyasszonyi gyűjtemény.”
Megfogtam a telefont.
“Felvettél egy ruhát, amit utáltam, hogy reklámozzam az üzletedet?”
“Nem csak erről volt szó.”
“Mi mást?”
“Anya azt mondta, hogy lesznek befektetők az esküvőn. Fontos emberek. A fényképek bejelentették volna az új kiadót.”
“És senki sem gondolt megkérdezni a menyasszonyt?”
“Olivia, kérlek—”
Letettem a telefont.
Remegve álltam a konyhámban.






