2. RÉSZ
A konyhaasztalnál ültem hajnali háromig, és minden üzenetet olvastam.
Azt mondta neki, hogy most már józan. Kilenc éve. Azt mondta neki, hogy túl szégyellte felhívni mindazok után, amik fiatal voltam. Megkérdezte, hogy szerinte valaha megbocsátanék neki.
És Starla lehetőséget látott.
Azt mondta neki, hogy küzdök. Hogy a kórháznak többre van szüksége. Megkérte, hogy küldjön plusz pénzt közvetlenül a számlájára, “hogy elkerülje a weboldal díjait.”
Összesen tizenhétezer dollárt küldött.
Minden alkalommal megkérdezte, láthatja-e Josiah-t.
Minden alkalommal nemet mondott neki. Az én nevemben.
Hajnali 3-kor döntést hoztam.
Írtam apámnak egy üzenetet a jótékonysági oldalról.
“Apa, ő Petra. Soha nem mondtam ezeket a dolgokat. Nem tudtam, hogy megkerested. Fel tudsz hívni?”
Négy perccel később csörgött a telefonom.
Tizenegy éve nem hallottam a hangját. Régebbi volt. Durvább. De az övé volt.
“Őszibarack?” – mondta. Senki sem hívott így, mióta kislány voltam.
Mindketten sokáig sírtunk, mielőtt bárki is mondhatott volna bármit.
Másnap reggel jelentést tettem a jótékonysági weboldalon és a rendőrségnél. Mindent elküldtem nekik. Minden elvonást. Minden privát üzenetet. Minden hazugság.
A weboldal néhány órán belül befagyasztotta Starla fiókját. Visszatérítették a kért adományozókat, a többit pedig közvetlenül a kórházba szállították Josiah számára.
A rendőrségnek tovább tartott. De végül Starlát csalás és lopás vádjával vádolták. A gyémánt fülbevalók, a bőrdzseki és a teherautó előlege mind bizonyítékká váltak.
A következő vasárnapi vacsorán senki sem hívta meg Starlát.
Leland anyja felhívott, hogy bocsánatot kérjen. Kétszer.
Leland is bocsánatot kért. Mert bámulta a tányérját. Mert nem állt ki a saját fiáért.
“Gyáva voltam,” mondta. “Soha többé nem leszek az.”
Eddig betartotta a szavát.
Josiah műtétje pontosan a tervek szerint történt.
Amikor kitolták a műtőből, három ember várta őt. Én. Leland.
És egy ősz hajú férfi barna kabátban, egy plüss dinoszauruszt tartva a kezében.
Josiah felnézett rá, kábán a gyógyszertől.
“Ki vagy te?”
“Én vagyok a nagyapád,” mondta apám. “Sajnálom, hogy késtem.”
Josiah egy pillanatra elgondolkodott ezen.
“Semmi baj,” mondta. “Szereted a dinoszauruszokat?”
“Imádom a dinoszauruszokat.”
“Oké. Akkor maradhatsz.”
Josiah szíve most már megállt. Fut, mászik, és soha nem fárad el. Másodikos, és szívorvos szeretne lenni.
Apám minden vasárnap vacsorára jön. Ő és Josiah kartonból építettek egy dinoszaurusz múzeumot a garázsunkban.
És minden vasárnap, mielőtt elmegy, megölel az ajtónál, és ugyanazt mondja.
“Köszönöm, hogy visszaengedtél, Peaches.”
VÉGE.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






