“Melegen tartalak,” suttogta.
Letérdeltem mellé, könnyek nélkül sírva, bárcsak felemelhetném őt a karjaimba, és elmondhatnám neki, hogy ez az ő felelőssége.
Később Cole lejött egy pohár vízért. Maisie azonnal felült.
“Apa, anya még mindig nem ébredt fel.”
Ránézett a takaróra, és összevonta a szemöldökét.
“Még mindig ezt csinálja?”
Felülről Brooke lágy, ismerős hangon hívta a nevét.
“Cole, visszajössz?”
Mosolygott, meleg és könnyed mosolyt, amit egész este nem láttam tőle Maisie-nak.
A lányom megpróbálta megfogni az ujját, de ő óvatosan lerázta őt, és felment a lépcsőn. Követtem. A hálószoba ajtajánál láttam, ahogy Brooke átöleli és megcsókolja. Nem húzódott el. Magához húzta őt.
Maisie kinyitotta az ajtót.
“Állj! Apa anyához ment feleségül!”
Az éjszakai őrség, amit Maisie tartott
Brooke mosolya eltűnt.
“Maisie, menj le a lépcsőn. Ez felnőtt dolog.”
A lányom Cole karjáért nyúlt.
“Anya lent van. Beteg. Segítened kell neki.”
Brooke próbálta félremozgatni őt. Maisie megragadta Brooke kezét és megharapta. Brooke felkiáltott, és eltaszította. Maisie az ágy szélének dőlt.
Odarohantam hozzá, a fejéért nyúltam, de ismét nem tudtam megvédeni. Cole felállt, és egy pillanatra azt hittem, megvigasztalja a kislányunkat.
Ehelyett megnézte Brooke kezét.
“Jól vagy?”
Brooke szeme elázott.
“Tudom, hogy Mara nem áll el, de sosem gondoltam volna, hogy megtanítja Maisie-t harapni.”
Cole a lányunk felé fordult.
“Gyere ide.”
Felemelte a karját. Összerezzent.
“Ki tanított meg erre?”
“Ő csókolt téged.”
“Ne szólj vissza. Kérj bocsánatot Brooke-tól.”
Maisie az ajtó felé pillantott.
“De anya—”
“Most, Maisie.”
Apja hangja megremegtette. Lehajtotta a fejét.
“Sajnálom, Brooke néni.”
Aztán Cole ingéért nyúlt.
“Mondtam, hogy bocsánat. Most segíthetünk anyának?”
Remény volt abban, ahogy kérdezte, mintha a megfelelő szavak végre megértenék őt.
Brooke megdörzsölte a csuklóját.
“Cole, tényleg fáj. Tudnál hozni nekem valamit hozzá?”
Letette Maisie-t.
“Menj le az emeletre. Hadd intézzem el ezt.”
Becsukta a hálószoba ajtaját.
A lányom egy pillanatig állt, és nézte, majd egyedül kezdte el a hosszú utat a lépcsőn. Mellette sétáltam, próbáltam megnyugtatni, amikor a lába kihagyott egy lépést. Biztonságban lejutott az aljra, és sietett mellém.
“Anya, bocsánatot kértem,” mondta. “De apa nem jött el.”
Lefeküdt közel hozzám, és megérintette a kezemet.
“Az ujjaid olyan hidegek.”
Maisie a kanapéhoz ment a rózsaszín kabátért, és a mellkasomra tette. Aztán talált egy másik takarót, mellém bújt alá, és megpróbált aludni.
Kicsivel éjfél után Judith lejött vízért. Látta, hogy Maisie összegömbölyödik hozzám, és megrázta a fejét.
“Makacs, pont úgy, mint az anyja.”
Lekapcsolta az utolsó lámpát, és visszament az emeletre.
Láttam, ahogy Maisie küzd, hogy nyitva tartsa a szemét. Valahányszor elaludt, hirtelen felébredt, és megérintette az arcomat.
“Anyu?”
A fülét a mellkasomhoz nyomta, ahogy a játék sztetoszkópjával játszottunk.
“A szíved nem dobog.”
A lépcső felé nézett.
“Apa?”
Senki sem válaszolt.
Aztán eszébe jutott a vészhelyzeti szám egy rajzfilmből, amit együtt néztünk. A zsebembe nyúlt, és elővette a telefonomat. Lezárult, de az ujjamat a képernyőn nyomta, amíg ki nem nyílt. Láttam, ahogy megnyomja a vészhelyzeti gombot.
“Anya, orvost hívok,” suttogta.
Cole megjelent a lépcső tetején, mielőtt befejezhette volna.
“Mit csinálsz anyád telefonjával?”
“Orvost hívok. Anya nem lélegzik.”
Elvette tőle a telefont, és befejezte a hívást.
“Nem szabad játszani olyan dolgokkal, amiket nem értesz. Menj vissza aludni.”
“De anya nem fog mozdulni!”
Cole lenézett rám. Először jött elég közel ahhoz, hogy tisztán lássa az arcomat. Leguggolt mellém, és éreztem egy kis reménysugárt.
Kérlek, gondoltam. Csak érintsd meg a nyakamat. Ellenőrizd a pulzust. Nézz a fejemre.
Megállt hirtelen.
“Mara, tudom, hogy hallasz engem,” mondta. “Elég megijesztetted Maisie-t. Ha reggel így folytatod, elviszem a bátyámhoz.”
Aztán felment az emeletre.
Maisie nézte, ahogy eltűnik, majd a takaró alá bújt, és az oldalamhoz simult.
“Apa mérges,” suttogta. “Ne csapj zajt, anya.”
Azt hitte, megvéd engem. Nem tudhatta, hogy a veszélyben lévő személy még mindig hallja őt.
A testvér az ajtónál
Másnap reggel hétkor megszólalt a csengő.
Judith köpenyében válaszolt.
“Ki az?”
“Én vagyok, Peter.”
Cole öccse egy főiskolai konferencián volt. Azt hitte, délután visszatér, de a tervei megváltoztak. Egy hátizsákot és egy doboz süteményt hordott magával.






