A sarokirodát délre kiürítették. Két doboz és egy bekeretezett fotó Noamról hatévesen, keménysisakban.
A negyvenéves tábla, amit a partnerek hoztak neki, a buborékfóliában maradt. Hazavitték Indianába. Péntek délután írták alá a hat éves megújítást, Rashid mellett, a konferenciaasztalomnál, én is ott ültem.
Megtartotta a negyvenkét százalékát. Az osztalékai. A háza. Nem vagyok apám lánya hiába; Sosem engedte volna, hogy elvegyem egy nő házát. Egyszerűen nincs szavazat, nincs asztala, és senkit sem kérdezhet meg, kinek fogják elmondani.
Mr. Grier péntek reggel Cincinnatiből jött fel egy nálam idősebb öltönyben. Megállt az irodám ajtajánál, és azt mondta: “Az apád szerette volna a kártyát.”
“Jobban szerette volna a négy percet.”
“Ő lett volna a három,” mondta Grier, leült, elővette a telefonját, és felfelé fordítva az asztalomra tette, mint mindig.
Noam csütörtök este nem jött haza. 11:58-kor írt: Anyámnál vagyok. Nem lehet egyedül. Sajnálom. Visszajövök.
Vasárnap négykor jött vissza. A verandánkon állt a kulcsa helyett, amit észrevettem, és egy bevásárlószatyrt tartott az egyik kezében, mint aki látta, hogyan megy ez a tévében.
“Nem azért vagyok itt, hogy megoldjam neki,” mondta. “Tudja. Mondtam neki, hogy nem fogom.”
“Miért vagy itt?”
“Még nem tudom,” mondta. “Hogy elkezdj megtanulni felnézni.”
Beengedtem. Aznap csak ezt adtam neki: az ajtót. Egy hónapig a vendégszobában aludt, én nem könnyítettem meg, és ő sem kért rá.
Harmadik kártya
Másnap hétfőn Rashid megkért, hogy fejezzem be a pohárköszöntőt.
Nem a steakhouse-ban. A negyedik emeleti pihenőszobában, délután kettőkor, egy bolti torta kék zselével az állt, amin az állt: BOLDOG 40, és körülbelül hatvan ember állt a raktárból, az eladótérről és a könyvelőről, papírtányérokat tartva. Kristi szervezte meg. Később megtudtam, hogy mindegyiküknek részletesen elmesélte, mi történt azon az asztalnál, kétszer is.
Olyan emberek, akikkel soha nem beszélgettem igazán, kezet fogtak velem. Egy targoncavezető, Enzo, elmondta, hogy az unokatestvérét egyszer megütötte egy főnöke 1998-ban, és soha senkinek nem mondta el, és örült, hogy valaki elmondta.
Pénteken, ebédszünetben visszamentem a steakhouse-ba, és kértem a kártyákat. A menedzser hatot talált az asztal alatt, és egy borítékban tartotta őket, amiben rosszul írtam a nevemet. A hetes kártya még mindig a táskámban volt.
Noam a pihenőszoba hátsó részében volt, az automata mellett. Megkérdezte, hogy jöhet-e. Azt mondtam, hogy céges esemény lesz, és azt csinál, amit akar. Korán jött, végig állt, és semmit sem tartott a kezében.
Felálltam egy székre, mert a pihenőszoba hosszú, és mert megérdemeltem egy széket.
A arcom már rendben volt. Kicsit sárga, ha tudnád, hogy nézz.
Átkevertem a harmadik kártyára.
“A bevétel tizenegy százalékkal zárt le tavalyhoz képest,” mondtam, “és csak az ohiói számlák négyszázezer dollárral a terv túlzása miatt érkezett, vagyis az itt lévő emberek, mindannyiótok, és nem egy ember a tizennyolcadik emeleti vacsorán.”
Hangosabban éljeneztek, mint ahogy egy pénzügyi igazgatónak joga lenne elvárni.
Négyen, ötön és haton mentem keresztül. Ezúttal senkit sem hagytam ki. Amikor elértem a hetedik részt, megfordítottam, és úgy olvastam, ahogy megírtam.
“És a többségi partnerünknek, aki ma este névtelenül maradhatott.”
Valaki a kávéfőző közelében nevetett, aztán mindenki nevetett, és hagytam, hogy ők nevessenek.
Leszálltam a székről. Noam egy papírtányért nyújtott felém egy sarokdarabbal, azzal, amelyiken a legtöbb mázzal van ellátva, és amit mindig magammal viszek, és amit négy év alatt egyszer sem vett észre.
“Csak az ohiói számlák,” mondta.
“Tudom,” mondtam, átvettem a tányért, és elmentem mellette, hogy tortát vágjak a raktárba.
A családi összejövetelek gyakran felszínre hozzák a régi feszültségeket – olvass egy vasárnapi vacsoráról, amely kegyetlenné vált egy mostohafia vagy egy szomszéd számára, aki elzárta a kerekesszékes rámpát. És egy másik családi titok, ami a lehető legrosszabb időben került napvilágra, van egy volt feleség története, aki úgy választotta meg fia nevét, hogy nem mondta el az apjának.






