A férfi, aki apámnak nevezett

A férfi a pult felé közeledett.

Lena nem mert hátralépni.

A férfi harmincas lehetett, fekete dzsekit viselt, és úgy tartotta a kezét, mintha valamit a zsebében szorongatna.

A motoros egyetlen mozdulattal felállt.

– Hé, kislány – mondta hangosan, olyan természetességgel, mintha csak a lányát védené egy ideges vendégtől. – Mondtam, hogy ne tölts több kávét.

Lena értette.

– Rendben, apa.

A férfi megtorpant.

A motoros ekkor felkapta a tányérját, és szándékosan leejtette a padlóra.

A porcelán hangos csattanással tört szét.

Mindenki odanézett.

– Bocsánat – morogta a férfi.

Lena ekkor látta meg, hogy a fekete dzsekis férfi keze már nincs a zsebében.

A motoros elkapta Lena csuklóját.

– Most velem jössz.

– De…

– Ne kérdezz. Bízz bennem.

A hátsó kijáraton át húzta ki.

Néhány másodperccel később már egy keskeny sikátorban álltak.

Lena zihált.

– Ki maga?

A motoros nem válaszolt.

Ehelyett elővette a pénztárcáját, és kivett belőle egy régi fényképet.

Lena ránézett.

A világ egy pillanatra megállt.

A képen egy fiatal férfi tartott egy ötéves kislányt a karjában.

A kislány Lena volt.

A férfi pedig…

– Ez az apám.

A motoros bólintott.

– Igen.

Lena remegő kézzel vette el a fényképet.

– De az apám meghalt.

– Ezt akarták, hogy elhidd.

– Kik?

A férfi hosszú ideig hallgatott.

– Azok, akik tizenkét éves korodban elintézték, hogy mindenki azt higgye, az apád meghalt egy autóbalesetben.

Lena arca elsápadt.

– Maga honnan tudja?

– Mert én voltam aznap vele.

Csend lett.

– A nevem Marcus Hale.

Lena összeráncolta a homlokát.

– És miért segít nekem?

Marcus a szemébe nézett.

– Mert az apád megkért rá.

A lány szíve összeszorult.

– Mikor?

– Tizennégy éve.

Lena hátralépett.

– Ez lehetetlen.

– Nem. Az lehetetlen, hogy tizennégy évig elhitted azt a történetet, amit neked meséltek.

Marcus újabb borítékot vett elő a kabátjából.

– Ezt ma reggel kaptam meg. Az apád azt írta, hogy ha valaha újra veszélybe kerülsz, adjam át neked.

Lena kinyitotta.

A borítékban egyetlen kézzel írt levél volt.

A betűket azonnal felismerte.

Ugyanaz az írás volt, amellyel az apja gyerekkorában a születésnapi kártyákat írta.

„Lena, ha ezt olvasod, akkor már tudod, hogy nem haltam meg.”

A lány szája elé kapta a kezét.

A következő sor még jobban megrázta.

„Nem azért hagytalak el, mert nem szerettelek. Azért tűntem el, mert ha melletted maradok, megölnek téged.”

Lena könnyei végigfolytak az arcán.

– Hol van?

Marcus az út túloldalára nézett.

– Közelebb van, mint gondolnád.

Ebben a pillanatban egy fekete SUV fékezett le a sikátor bejáratánál.

Marcus azonnal elrakta a levelet.

– Fuss!

Lena meg sem mozdult.

– Miért?

– Mert most már tudják, hogy tudod.

Az SUV ajtaja kinyílt.

Két férfi szállt ki.

Az egyik ugyanaz volt, aki a dinerben figyelte őt.

A másik pedig egy idősebb férfi.

Lena ránézett.

És felismerte.

Nem az arcát.

A hangját.

Ugyanaz a hang volt, amely minden évben felhívta őt a születésnapján, és mindig ugyanazt mondta:

„Remélem, büszke vagy magadra, Lena.”

Lena suttogva mondta ki a nevét.

– Robert bácsi…

Marcus megmerevedett.

– Ne mondd ki a nevét.

De már késő volt.

Robert lassan elmosolyodott.

– Szervusz, Lena.

A lány szíve kihagyott egy ütemet.

– Maga tudta?

Robert közelebb lépett.

– Mindent tudtam.

– Az apámról is?

– Különösen róla.

Marcus Lena elé állt.

Robert azonban csak nyugodtan felemelte a kezét.

– Marcus, tizennégy évig jól végezted a dolgod. De most már nincs rá szükség.

– Tévedsz.

Robert elmosolyodott.

– Nem. Te tévedsz.

Majd Lenához fordult.

– Az apád nem azért rejtőzött el, hogy megvédjen téged.

Lena értetlenül nézett rá.

Robert hangja halkabb lett.

– Azért rejtőzött el, mert ő volt az oka annak, hogy mindenki veszélyben volt körülötte.

Marcus arca megkeményedett.

– Hazudsz.

Robert elővett egy régi telefonképet.

A képen Lena apja állt egy férfi mellett.

Az a férfi pedig…

Marcus volt.

Lena elsápadt.

– Ti ketten együtt dolgoztatok?

Marcus nem válaszolt.

Robert elmosolyodott.

– Most már elmondhatod neki, Marcus.

– Mit?

– Hogy ki volt valójában az apja.

Marcus lehunyta a szemét.

Amikor újra kinyitotta, Lena látta rajta azt, amitől még jobban megijedt.

Bűntudatot.

– Lena…

– Mondja ki.

Marcus nyelt egyet.

– Az apád nem halt meg.

– Tudom.

– És nem is bujkált egyszerűen.

Lena hangja megremegett.

– Akkor mi történt vele?

Marcus ránézett.

– Aznap, amikor eltűnt, valaki megpróbálta megölni.

– Ki?

Marcus Robertre nézett.

Robert mosolya eltűnt.

– Én.

Lena megdermedt.

Marcus folytatta:

– De nem sikerült.

A lány hátrált egy lépést.

– Hol van most az apám?

Marcus a szemébe nézett.

– A kórházban.

– Miért?

– Mert tegnap felébredt a tizennégy éve tartó kómából.

Lena kezéből kiesett a boríték.

Marcus pedig kimondta az utolsó mondatot:

– És amikor felébredt, az első dolga az volt, hogy megkérdezte: „Lena még él?”

A lány nem tudott megszólalni.

Aztán a fekete SUV mögül egy mentőautó szirénája hallatszott.