A férfi, aki apámnak nevezett
A férfi a pult felé közeledett.
Lena nem mert hátralépni.
A férfi harmincas lehetett, fekete dzsekit viselt, és úgy tartotta a kezét, mintha valamit a zsebében szorongatna.
A motoros egyetlen mozdulattal felállt.
– Hé, kislány – mondta hangosan, olyan természetességgel, mintha csak a lányát védené egy ideges vendégtől. – Mondtam, hogy ne tölts több kávét.
Lena értette.
– Rendben, apa.
A férfi megtorpant.
A motoros ekkor felkapta a tányérját, és szándékosan leejtette a padlóra.
A porcelán hangos csattanással tört szét.
Mindenki odanézett.
– Bocsánat – morogta a férfi.
Lena ekkor látta meg, hogy a fekete dzsekis férfi keze már nincs a zsebében.
A motoros elkapta Lena csuklóját.
– Most velem jössz.
– De…
– Ne kérdezz. Bízz bennem.
A hátsó kijáraton át húzta ki.
Néhány másodperccel később már egy keskeny sikátorban álltak.
Lena zihált.
– Ki maga?
A motoros nem válaszolt.
Ehelyett elővette a pénztárcáját, és kivett belőle egy régi fényképet.
Lena ránézett.
A világ egy pillanatra megállt.
A képen egy fiatal férfi tartott egy ötéves kislányt a karjában.
A kislány Lena volt.
A férfi pedig…
– Ez az apám.
A motoros bólintott.
– Igen.
Lena remegő kézzel vette el a fényképet.
– De az apám meghalt.
– Ezt akarták, hogy elhidd.
– Kik?
A férfi hosszú ideig hallgatott.
– Azok, akik tizenkét éves korodban elintézték, hogy mindenki azt higgye, az apád meghalt egy autóbalesetben.
Lena arca elsápadt.
– Maga honnan tudja?
– Mert én voltam aznap vele.
Csend lett.
– A nevem Marcus Hale.
Lena összeráncolta a homlokát.
– És miért segít nekem?
Marcus a szemébe nézett.
– Mert az apád megkért rá.
A lány szíve összeszorult.
– Mikor?
– Tizennégy éve.
Lena hátralépett.
– Ez lehetetlen.
– Nem. Az lehetetlen, hogy tizennégy évig elhitted azt a történetet, amit neked meséltek.
Marcus újabb borítékot vett elő a kabátjából.
– Ezt ma reggel kaptam meg. Az apád azt írta, hogy ha valaha újra veszélybe kerülsz, adjam át neked.
Lena kinyitotta.
A borítékban egyetlen kézzel írt levél volt.
A betűket azonnal felismerte.
Ugyanaz az írás volt, amellyel az apja gyerekkorában a születésnapi kártyákat írta.
„Lena, ha ezt olvasod, akkor már tudod, hogy nem haltam meg.”
A lány szája elé kapta a kezét.
A következő sor még jobban megrázta.
„Nem azért hagytalak el, mert nem szerettelek. Azért tűntem el, mert ha melletted maradok, megölnek téged.”
Lena könnyei végigfolytak az arcán.
– Hol van?
Marcus az út túloldalára nézett.
– Közelebb van, mint gondolnád.
Ebben a pillanatban egy fekete SUV fékezett le a sikátor bejáratánál.
Marcus azonnal elrakta a levelet.
– Fuss!
Lena meg sem mozdult.
– Miért?
– Mert most már tudják, hogy tudod.
Az SUV ajtaja kinyílt.
Két férfi szállt ki.
Az egyik ugyanaz volt, aki a dinerben figyelte őt.
A másik pedig egy idősebb férfi.
Lena ránézett.
És felismerte.
Nem az arcát.
A hangját.
Ugyanaz a hang volt, amely minden évben felhívta őt a születésnapján, és mindig ugyanazt mondta:
„Remélem, büszke vagy magadra, Lena.”
Lena suttogva mondta ki a nevét.
– Robert bácsi…
Marcus megmerevedett.
– Ne mondd ki a nevét.
De már késő volt.
Robert lassan elmosolyodott.
– Szervusz, Lena.
A lány szíve kihagyott egy ütemet.
– Maga tudta?
Robert közelebb lépett.
– Mindent tudtam.
– Az apámról is?
– Különösen róla.
Marcus Lena elé állt.
Robert azonban csak nyugodtan felemelte a kezét.
– Marcus, tizennégy évig jól végezted a dolgod. De most már nincs rá szükség.
– Tévedsz.
Robert elmosolyodott.
– Nem. Te tévedsz.
Majd Lenához fordult.
– Az apád nem azért rejtőzött el, hogy megvédjen téged.
Lena értetlenül nézett rá.
Robert hangja halkabb lett.
– Azért rejtőzött el, mert ő volt az oka annak, hogy mindenki veszélyben volt körülötte.
Marcus arca megkeményedett.
– Hazudsz.
Robert elővett egy régi telefonképet.
A képen Lena apja állt egy férfi mellett.
Az a férfi pedig…
Marcus volt.
Lena elsápadt.
– Ti ketten együtt dolgoztatok?
Marcus nem válaszolt.
Robert elmosolyodott.
– Most már elmondhatod neki, Marcus.
– Mit?
– Hogy ki volt valójában az apja.
Marcus lehunyta a szemét.
Amikor újra kinyitotta, Lena látta rajta azt, amitől még jobban megijedt.
Bűntudatot.
– Lena…
– Mondja ki.
Marcus nyelt egyet.
– Az apád nem halt meg.
– Tudom.
– És nem is bujkált egyszerűen.
Lena hangja megremegett.
– Akkor mi történt vele?
Marcus ránézett.
– Aznap, amikor eltűnt, valaki megpróbálta megölni.
– Ki?
Marcus Robertre nézett.
Robert mosolya eltűnt.
– Én.
Lena megdermedt.
Marcus folytatta:
– De nem sikerült.
A lány hátrált egy lépést.
– Hol van most az apám?
Marcus a szemébe nézett.
– A kórházban.
– Miért?
– Mert tegnap felébredt a tizennégy éve tartó kómából.
Lena kezéből kiesett a boríték.
Marcus pedig kimondta az utolsó mondatot:
– És amikor felébredt, az első dolga az volt, hogy megkérdezte: „Lena még él?”
A lány nem tudott megszólalni.
Aztán a fekete SUV mögül egy mentőautó szirénája hallatszott.






