Az üveg poros volt.
Emlékeztem arra a délutánra, amikor Markkal összeházasodtunk. A cipőm csípte a lábujjaimat, és a fogadalmaink alatt suttogott egy viccet.
Olyan hangosan nevettem, hogy a fotós tátott szájjal kapott.
Ez volt a kedvenc képem rólunk.
Felvittem az emeletre, és betettem a táskámba.
Aztán beléptem az irodámba.
Több tárolódoboz volt a falhoz halmozva.
A varrógépemet áthelyezték a szekrénybe.
Festékminták hevertek az asztalon.
Mellettük egy mapp volt.
Kinyitottam.
Az első oldal egy alaprajz volt.
A tetején valaki írta: Denise és Rick fent hálószobai átalakítás.
A rajzot bámultam.
Az irodámat a jövőbeli hálószobájuknak nevezték.
A beépített polcokat, amiket befizettem a telepítésért, le voltak jelölve eltávolításra.
Az íróasztalomat a pincébe kellett volna áthelyezni.
Az oldal alján, Mark kézírásával, két mondat volt.
“Apa jóváhagyta. Ne említsd meg Norának a hálaadás után.”
Ott álltam, újra olvastam őket.
Nem csupán egy lehetőségről beszéltek meg.
Lemittad a szobát, terveket készítettek, és eldöntötték, mikor kell szólnom.
Minden oldalról lefotóztam, és óvatosan visszatettem a mappát az eredeti helyére.
Aztán leültem az íróasztalomba.
Ez volt az a szoba, ahol heti két napot otthonról dolgoztam. A könyveim a polcokon voltak. Az iratszekrényeim az egyik falnak támaszkodtak. Egy kis fénykép anyámról ült a számítógép mellett.
Úgy tűnik, mindez nem számított.
A férjem már arról beszélt, hogyan bontsam le a munkaterületemet, anélkül, hogy megkérdezett volna.
Néhány perc múlva felhívtam Denise-t.
A negyedik csengőn válaszolt.
“Nora, ha ez csütörtökről szól, tényleg nem akarok belekeveredni.”
“Az irodámról van szó.”
Csend.
Aztán azt mondta: “Mark mondta neked?”
“Megtaláltam a terveket.”
Sóhajtott.
“Nézd, Rickkel nehéz időszakunk van. A bérleti szerződésünk lejár. Apa azt gondolta, ott maradhatunk, amíg rendbe hozzuk a dolgokat.”
“Az irodámban?”
“Nem kell egy egész szobád csak papírmunkához.”
“Hetente kétszer dolgozom otthonról.”
“Használhatod a pincét.”
A polcok és az íróasztalom felé néztem.
“Eszébe jutott valakinek megkérdezni?”
“Apa azt mondta, hogy a családnak nem kellene engedélyt kérnie a család segítéséhez.”
“Érdekes szabály, ha valaki másé háza van.”
Denise bosszúsnak hangzott.
“Mark azt mondta, megérted, ha minden megrendeződik.”
“Pontosan mit szerveztek meg?”
Habozott.
“Nos, azt mondta, van módja, hogy a pénzt működtesse.”
“Milyen pénz?”
“Semmi. Felejtsd el, hogy ezt mondtam.”
“Denise—”
“Mennem kell.”
Letette a telefont.
Az irodában ültem, és hallgattam a lekapcsolt vonalat.
Addig azt hittem, hogy a szobámat akarják.
Most már gyanítottam, hogy valami mást akarnak.
Akármi is volt az, Mark szinte mindenkivel beszélgetett róla, kivéve velem.
Szombat reggel elment Elaine házához.
A verandán állt, a barna kabátban, amit születésnapjára vettem neki.
Egy ostoba pillanatra örültem, hogy láttam őt.
Aztán kinyitotta a száját.
“Apa nagyon mérges.”
Félreléptem, és beengedtem.
Elaine egy pillantást vetett az arcára, és bejelentette, hogy bevásárlásra van szüksége.
Felvette a táskáját.
“Próbálj meg nem törni semmit, amíg távol vagyok. Még mindig kifizetem a mosogatógépet.”
Mark megvárta, amíg elment.
“Nora, túl kell jutnunk ezen.”
“Bocsánatot kérni jöttél?”
“Mondtam apának, hogy nem kellett volna azt mondania, amit mondott.”
“Nem ezt kérdeztem.”
Megdörzsölte a homlokát.
“Nézd, tudod, milyen ő.”
“Igen. Én is kezdem megérteni, milyen vagy.”
Mark Elaine konyhaasztalánál ült.
“Apa hetvenhét éves. Nem fog egyik napról a másikra változni.”
“Akkor máshol is folytathatja hetvenhét évét.”
Mark élesen felnézett.
“Ne fenyegetd a szüleimet.”
A táskámba nyúltam, és elé tettem egy fényképet a hálószobai tervekről.
Az arckifejezése megváltozott.
“Honnan szerezted ezt?”
“Az irodám.”
“Ezt még nem kellett volna látnod.”
Vártam.
Egy pillanatig bámulta a fényképet.
“Denise és Rick problémákkal küzdenek. A bérleti szerződésük majdnem lejár.”
“Szóval úgy döntöttél, hogy odaadod nekik az irodámat.”
“Nem csak az irodádról van szó, Nora. Együtt élünk ott.”
“Akkor miért nem döntöttünk együtt?”
“Mert tudtam, hogy nemet mondanál, mielőtt meghallod az egész ötletet.”
Majdnem nevettem.
“Ez általában azt jelenti, hogy valakinek meg kell kérdeznie, mielőtt intézni a dolgokat.”
Mark előrehajolt.
“Apa azt gondolta, átalakítjuk a szobát. Denise és Rick maradhatnának, amíg talpra nem állnak. Még mindig bőven lenne helyünk.”
“És hol dolgoznék?”
“A pincében.”
“Apád szerszámai és Denise karácsonyi díszei között?”
“Megnehezíted ezt.”
Ott volt.
A kedvenc kifejezése, amikor nem értettem egyet a családjával.
Megkérdeztem, miért írta, hogy senki ne említse a projektet a hálaadás után.
Bevallotta, remélte, hogy hajlandóbb leszek beszélni erről, ha vége az ünnepnek.
“Mindenki együtt lett volna. Apa úgy gondolta, itt az ideje.”
“A megfelelő idő mire? Szavazz a házamra?”
Mark nem válaszolt.
Egy ideig csendben ültünk.
Eszembe jutott az a férfi, aki fogta a kezem, amikor anyám meghalt.
Meg akartam kérdezni tőle, mikor hagyta abba a tartozást.
Ehelyett Denise pénzügyi problémáiról kérdeztem.
Megmozdult a székében.
“Az üzlete nem jött össze. Rick fedezi a legtöbb kiadásukat. Le vannak maradva.”
“Milyen messze lemaradt?”
“Nem tudom pontosan.”
“Akkor mit akart mondani Denise, amikor azt mondta, van módod arra, hogy működjön a pénz?”
“Nem kellett volna semmit mondania.”
Ez a válasz többet mondott nekem, mint amennyit tervezett.
Miután Mark elment, átnéztem a háztartási pénzügyi nyilvántartásainkat.
Mindig külön személyes számlákat és egy közös folyószámlát tartottunk fenn a közös kiadásokra.
Találtam egy fizetést, amit nem ismertem fel.






