“Azt akarod, hogy azon a padon állj Jesse anyja előtt?”

“Szeretnék helyesen tankolni négyszáz katona előtt.”

“Callow—”

“Ennyi, első őrmester.”

Lementem a lépcsőn, tudva, hogy a válaszom nem teljesen őszinte. A bemutató volt a dolgom. Az önkéntes jelentkezésről azt a részemet is meghozta, amely tizenegy levelet nem bontott fel.

Aznap elkezdtük a próbákat. Minden délután háromkor, amikor a legmelegebb volt, a csapat a gyakorlópályán találkozott. Egy tanker állt egy álló repülőgép mellett a légizászlóaljból. A törzset és a gyakorló konfigurációt használtuk, rotorok forgatása nélkül, de minden lépést úgy ismertem, mintha a személyzet élő padon lenne.

Helyezze be a fúvókát. Nézd meg az ülést. Nézd meg újra. Erősítsd meg a pozíciókat. Jelzés. Indítsd el az áramlást. Állítsd meg az áramlást. Kapcsolja ki rendesen.

A kezeim azt tették, amit kellett. Minden mozdulatot ugyanazzal a nyugodt hangon tudtam leírni, mint az iskolás diákokkal. A katonák figyelték, ismételték a lépéseket, és fejlődtek. Amikor valaki habozott, elmagyaráztam. Amikor valaki sietett, visszaküldtem őket a kezdetekhez.

Belül a testem más ötleteket hozott. Néha az üzemanyag szaga összeszorította a gyomromat. Néha a kerítés mögötti jármű zaja emlékeztetett arra a rotor hangra, amit egy évtizeddel korábban hallottam. Az első délutáni próba után a tartálykocsi mögé léptem, és a homlokomat a meleg acélnak támasztottam, amíg újra normálisan lélegezni nem tudtam.

Ezt sosem említettem a diákoknak. Az én feladatom az volt, hogy biztonságban legyenek, nem pedig hogy egy képzési napot gyónássá alakítsak.

A harmadik napon Alers kezelte a fúvókát. Gyors volt, és a sebesség tetszett neki. Beállította a kapcsolatot, és azonnal készült jelezni.

“Megint,” mondtam.

“Ült, őrmester.”

“Nézd meg újra.”

Megforgatta a szemét. “Tisztelettel, ülve van.”

“Megint.”

A többiek felé nézett, remélve, hogy valaki támogatja. “Ez egy iskolai dolog?”

Vega közbelépett, és félrehívta. Nem hallottam, mit mondott neki. Amikor visszatért, csendes és láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Kétszer is ellenőrizte a csatlakozót, további ellenvetés nélkül.

A próba után, miközben a tömlőket pakoltuk el, odajött hozzám. Két másik katona is a hallótávolságon belül dolgozott.

“Őrmester, kérdezhetek valamit?”

“Csak rajta.”

“Igaz, hogy az első őrmesternél adtad be a kérelmet? Ezért hagyta abba az ujjaid ellenőrzését?”

A többi katona abbahagyta a cső tekerését. Befejeztem a szakaszomat, rögzítettem a tartóra, és megnéztem Alerst. Huszonkét éves volt, leégett orrával és egy új jegygyűrűvel, amit a hüvelykujjával forgatott. Elég idős volt ahhoz, hogy jobban tudja, és elég fiatal ahhoz, hogy még azt hittem, talán tanul.

“Nem.”

“Akkor miért állt meg?”

“Ellenőrizd kétszer a kapcsolatot, Alers. Minden alkalommal. Ez az egyetlen dolog, amit tudnod kell rólam.”

Elégedetlennek tűnt, de visszatért a munkához. A két közeli katona újra elkezdte gurítani a tömlőjüket.

Aznap este levettem a cipősdobozt a szekrény polcáról, és leültem a földre, az ölemben tartva. Tizenegy boríték hevert benne, postabélyegzetük 2017-től 2026-ig terjedt. A legutóbbi májusi dátumú volt. Az írás az évek során kevésbé volt egyenletes, de kétségtelenül ugyanaz a gondos kéz volt.

Kinyitottam azt, amit már elolvastam, simítottam az oldalt, és újra követtem a szavakat. Mrs. Amaro megköszönte az ismeretlen őrmesternek. Azt mondták neki, hogy valaki Jesse-t vitte az evakuációs helikopterhez. Imádkozott érte, és csak egy dolgot akart tudni.

Csak azt akarom tudni, egyedül volt-e.

Ezt a kérdést már majdnem egy évtizede tudtam. Minden szót megértettem, amikor először olvastam. De a válasz évek óta bennem ült, és nem engedtem, hogy elérje őt.

Kinyitottam a második borítékot.

Aztán a harmadik a következő éjszakán. Folytattam, amíg mind a tizenegy nyitva nem volt. A levelek nem vádoltak semmivel. Ez tette őket a legnehezebbé az olvashatóságukkal. Dühöt vártam, de ehelyett egy átlagos nőt találtam, aki megpróbálta megosztani fia töredékeit azzal az idegennel, aki utoljára közel állt hozzá.

Írt Jesse első autójáról, a kutyáról, amit otthon hagyott, a szeretett tacókról és a vasárnapi hívásairól. Azt mondta, a húga elkezdte az egyetemet. Azt írta, hogy citromfát ültetett. Néhány évben említette az időjárást. Más években a levél rövidebb volt. Minden borítékban volt egy köszönet, egy ima és egy változata annak a kérdésnek, amire még választ kellett kapnia.

Egyedül volt? Mondott valamit? Megijedt?

Mire befejeztem a tizedik levelet, az évek óta használt kifogásaim már nem hangzanak nagylelkűnek. Azt mondtam magamnak, hogy az emlékét védem. Ugyanakkor védtem magam attól is, hogy visszatérjek életem legrosszabb éjszakájába. Ez két külön dolog volt, és egy anya várt közöttük.

Közeledett az emlékmű. Nem tudtam tovább váratni vele egy újabb évfordulót anélkül, hogy legalább ott állnék, ahol megtalálhatnak.

A ceremónia előtti este nem sokkal tizenegy óra előtt vezettem az edzőpadhoz. A tanker már reggelre volt elhelyezve. Egy magas oszlopon lévő lámpa fényt vetett az oldalpanelre és a feltekercselt csövekre. Rovarok forogtak a kavics feletti fényben. A kerítésen túl a tücskök folytatták a jól ismert késő nyári zajt.