A bálteremben olyan csend lett, hogy Elena hallotta a saját szívverését.

— Mit jelent az, hogy az igazi hercegnő halott? — kérdezte Adrian.

Isabella nem válaszolt.

A tekintete még mindig a kristálykezet figyelte. Az arcáról eltűnt minden királynői méltóság. Most csak egy rémült asszony állt ott, aki harminc éve őrzött egy titkot.

Elena lassan a mellkasához szorította az emeraldzöld medált.

— Ki volt Clara valójában?

Isabella becsukta a szemét.

— Az anyád.

— Ezt már tudom.

— Nem. Nem úgy, ahogy gondolod.

A királynő hangja elcsuklott.

— Clara volt az elsőszülött hercegnő. A király valódi lánya. A trón törvényes örököse.

A nemesek között döbbent moraj futott végig.

Adrian Isabella felé fordult.

— Akkor te ki vagy?

A királynő nem felelt.

Helyette a bálterem hátsó ajtajára nézett.

— Zárják be az összes kijáratot!

Az őrök azonnal mozdultak.

Elena azonban hátralépett.

— Miért akar bezárni minket?

Isabella szeme megtelt könnyel.

— Mert ha az igazság napvilágra kerül, nemcsak a koronát veszítem el. Több tucat ember halhat meg.

Adrian a kardja markolatára tette a kezét.

— Elég a hazugságokból, anyám.

— Ne szólíts anyádnak!

A kiáltás olyan erős volt, hogy mindenki megdermedt.

Isabella lassan a fiúra nézett.

— Nem vagy a fiam.

Adrian arca elsápadt.

— Mit mondtál?

A királynő a kristály felé mutatott.

— A varázslat nemcsak Elenát azonosította. Téged is.

A kristály felszínén újabb szavak jelentek meg.

A HERCEG NEM A KIRÁLY FIA.
A HERCEG A KIRÁLYNŐ VÉRÉBŐL SZÁRMAZIK.

Adrian hátralépett.

— Ez lehetetlen.

Ekkor egy idős udvari tanácsos, Lord Márton, előrelépett.

— Nem lehetetlen, felség.

Mindenki felé fordult.

Márton remegő kézzel elővett egy régi kulcsot a köpenyéből.

— Harminc évvel ezelőtt Clara hercegnőt nem ölték meg. Elrejtették.

Elena szinte levegőt sem kapott.

— Hol?

Márton ránézett.

— Egy faluban, a királyság északi határán.

— Ott nőttem fel — suttogta Elena.

Márton bólintott.

— Clara nem halt meg tavaly.

Elena szeme megtelt könnyel.

— Akkor mi történt vele?

A férfi lehajtotta a fejét.

— Azt mondták nekünk, hogy az utolsó pillanatig meg kell őriznie a titkot. Hogy ha valaha visszatér a palotába, az életével fizet érte.

Elena keze ökölbe szorult.

— Ki ölte meg?

Márton nem válaszolt.

Isabella igen.

— Én.

Elena felé fordult.

— Nem én adtam ki a parancsot. De tudtam, hogy üldözik. Tudtam, hogy veszélyben van. És hallgattam.

— Miért?

A királynő arca összetört.

— Mert féltem.

Elena keserűen felnevetett.

— Egy királynő félt?

— Nem a tróntól féltem.

Isabella a mellkasára szorította a kezét.

— Hanem attól, hogy Clara visszatér, és mindenki megtudja, mit tettem érte.

Adrian előrelépett.

— Mit tettél?

Isabella ránézett.

— Amikor még gyerekek voltunk, Clara és én ikrek voltunk.

A bálterem újra elnémult.

— Ikrek? — kérdezte Elena.

— Igen. De csak egyikünk örökölhette a koronát. A király és a tanács Clarát választotta. Ő volt az idősebb.

Isabella hangja remegett.

— Én pedig gyűlöltem ezért.

A következő pillanatban Lord Márton odalépett a kristályhoz, és beillesztette a kulcsot egy apró résbe.

A talapzat kettévált.

Alatta egy lefelé vezető lépcső jelent meg.

A falon egyetlen felirat állt:

CSAK A VÉRÖRÖKÖS LÉPHET BE.

Elena lenézett.

— Egyedül kell mennem?

Márton bólintott.

— A kristály téged választott.

Adrian megfogta Elena kezét.

— Nem mész egyedül.

Elena ránézett.

— És ha ez csapda?

— Akkor együtt esünk bele.

Isabella ekkor előrelépett.

— Nem.

Mindketten ránéztek.

A királynő lassan levette a koronáját.

A márványlépcső elé helyezte.

— Én is veletek megyek.

— Miért?

Isabella Elena szemébe nézett.

— Mert harminc évig hazudtam a királyságnak.

Egy pillanatra elhallgatott.

— Ideje, hogy végre elmondjam az igazat.

Hárman elindultak lefelé.

A lépcső végén egy hatalmas, elfeledett terem várta őket.

A közepén egy kőkoporsó állt.

Elena odalépett.

A koporsó tetején ugyanaz a zöld medál szimbóluma volt, amelyet Clara adott neki gyermekkorában.

Aztán a koporsó lassan felnyílt.

Odabent nem holttest feküdt.

Hanem egy régi, kézzel írt napló.

Elena remegő kézzel felemelte.

Az első oldalon egyetlen mondat állt:

„Ha ezt olvasod, Elena, akkor sikerült túlélned azt, amit nekem nem sikerült.”

Elena könnyek között lapozott tovább.

A következő soroktól azonban megfagyott benne a vér.

„Isabella nem az egyetlen, aki tudja az igazságot. A király is él.”

Elena lassan felemelte a fejét.

— A király?

Isabella arca teljesen elfehéredett.

— Ez nem lehet.

Ekkor mögöttük becsapódott az ajtó.

A sötétből egy férfihang szólalt meg:

— De lehet.

Léptek közeledtek.

Egy magas, ősz hajú férfi lépett elő az árnyékból.

A kezében királyi pecsétet tartott.

Adrian kardot rántott.

— Ki maga?

A férfi elmosolyodott.

— Az az ember, akinek a koronát harminc évvel ezelőtt ellopták.

Elena a naplóra nézett.

Majd a férfira.

A férfi tekintete azonnal a medáljára szegeződött.

— Clara lánya…

Elena megdermedt.

A férfi egyetlen szót mondott:

— Hazatértél.

A kristályból ekkor olyan erős fény tört elő, hogy az egész föld alatti terem megremegett.

És a falon megjelent az utolsó üzenet: