A bálteremben olyan csend lett, hogy Elena hallotta a saját szívverését.
— Mit jelent az, hogy az igazi hercegnő halott? — kérdezte Adrian.
Isabella nem válaszolt.
A tekintete még mindig a kristálykezet figyelte. Az arcáról eltűnt minden királynői méltóság. Most csak egy rémült asszony állt ott, aki harminc éve őrzött egy titkot.
Elena lassan a mellkasához szorította az emeraldzöld medált.
— Ki volt Clara valójában?
Isabella becsukta a szemét.
— Az anyád.
— Ezt már tudom.
— Nem. Nem úgy, ahogy gondolod.
A királynő hangja elcsuklott.
— Clara volt az elsőszülött hercegnő. A király valódi lánya. A trón törvényes örököse.
A nemesek között döbbent moraj futott végig.
Adrian Isabella felé fordult.
— Akkor te ki vagy?
A királynő nem felelt.
Helyette a bálterem hátsó ajtajára nézett.
— Zárják be az összes kijáratot!
Az őrök azonnal mozdultak.
Elena azonban hátralépett.
— Miért akar bezárni minket?
Isabella szeme megtelt könnyel.
— Mert ha az igazság napvilágra kerül, nemcsak a koronát veszítem el. Több tucat ember halhat meg.
Adrian a kardja markolatára tette a kezét.
— Elég a hazugságokból, anyám.
— Ne szólíts anyádnak!
A kiáltás olyan erős volt, hogy mindenki megdermedt.
Isabella lassan a fiúra nézett.
— Nem vagy a fiam.
Adrian arca elsápadt.
— Mit mondtál?
A királynő a kristály felé mutatott.
— A varázslat nemcsak Elenát azonosította. Téged is.
A kristály felszínén újabb szavak jelentek meg.
A HERCEG NEM A KIRÁLY FIA.
A HERCEG A KIRÁLYNŐ VÉRÉBŐL SZÁRMAZIK.
Adrian hátralépett.
— Ez lehetetlen.
Ekkor egy idős udvari tanácsos, Lord Márton, előrelépett.
— Nem lehetetlen, felség.
Mindenki felé fordult.
Márton remegő kézzel elővett egy régi kulcsot a köpenyéből.
— Harminc évvel ezelőtt Clara hercegnőt nem ölték meg. Elrejtették.
Elena szinte levegőt sem kapott.
— Hol?
Márton ránézett.
— Egy faluban, a királyság északi határán.
— Ott nőttem fel — suttogta Elena.
Márton bólintott.
— Clara nem halt meg tavaly.
Elena szeme megtelt könnyel.
— Akkor mi történt vele?
A férfi lehajtotta a fejét.
— Azt mondták nekünk, hogy az utolsó pillanatig meg kell őriznie a titkot. Hogy ha valaha visszatér a palotába, az életével fizet érte.
Elena keze ökölbe szorult.
— Ki ölte meg?
Márton nem válaszolt.
Isabella igen.
— Én.
Elena felé fordult.
— Nem én adtam ki a parancsot. De tudtam, hogy üldözik. Tudtam, hogy veszélyben van. És hallgattam.
— Miért?
A királynő arca összetört.
— Mert féltem.
Elena keserűen felnevetett.
— Egy királynő félt?
— Nem a tróntól féltem.
Isabella a mellkasára szorította a kezét.
— Hanem attól, hogy Clara visszatér, és mindenki megtudja, mit tettem érte.
Adrian előrelépett.
— Mit tettél?
Isabella ránézett.
— Amikor még gyerekek voltunk, Clara és én ikrek voltunk.
A bálterem újra elnémult.
— Ikrek? — kérdezte Elena.
— Igen. De csak egyikünk örökölhette a koronát. A király és a tanács Clarát választotta. Ő volt az idősebb.
Isabella hangja remegett.
— Én pedig gyűlöltem ezért.
A következő pillanatban Lord Márton odalépett a kristályhoz, és beillesztette a kulcsot egy apró résbe.
A talapzat kettévált.
Alatta egy lefelé vezető lépcső jelent meg.
A falon egyetlen felirat állt:
CSAK A VÉRÖRÖKÖS LÉPHET BE.
Elena lenézett.
— Egyedül kell mennem?
Márton bólintott.
— A kristály téged választott.
Adrian megfogta Elena kezét.
— Nem mész egyedül.
Elena ránézett.
— És ha ez csapda?
— Akkor együtt esünk bele.
Isabella ekkor előrelépett.
— Nem.
Mindketten ránéztek.
A királynő lassan levette a koronáját.
A márványlépcső elé helyezte.
— Én is veletek megyek.
— Miért?
Isabella Elena szemébe nézett.
— Mert harminc évig hazudtam a királyságnak.
Egy pillanatra elhallgatott.
— Ideje, hogy végre elmondjam az igazat.
Hárman elindultak lefelé.
A lépcső végén egy hatalmas, elfeledett terem várta őket.
A közepén egy kőkoporsó állt.
Elena odalépett.
A koporsó tetején ugyanaz a zöld medál szimbóluma volt, amelyet Clara adott neki gyermekkorában.
Aztán a koporsó lassan felnyílt.
Odabent nem holttest feküdt.
Hanem egy régi, kézzel írt napló.
Elena remegő kézzel felemelte.
Az első oldalon egyetlen mondat állt:
„Ha ezt olvasod, Elena, akkor sikerült túlélned azt, amit nekem nem sikerült.”
Elena könnyek között lapozott tovább.
A következő soroktól azonban megfagyott benne a vér.
„Isabella nem az egyetlen, aki tudja az igazságot. A király is él.”
Elena lassan felemelte a fejét.
— A király?
Isabella arca teljesen elfehéredett.
— Ez nem lehet.
Ekkor mögöttük becsapódott az ajtó.
A sötétből egy férfihang szólalt meg:
— De lehet.
Léptek közeledtek.
Egy magas, ősz hajú férfi lépett elő az árnyékból.
A kezében királyi pecsétet tartott.
Adrian kardot rántott.
— Ki maga?
A férfi elmosolyodott.
— Az az ember, akinek a koronát harminc évvel ezelőtt ellopták.
Elena a naplóra nézett.
Majd a férfira.
A férfi tekintete azonnal a medáljára szegeződött.
— Clara lánya…
Elena megdermedt.
A férfi egyetlen szót mondott:
— Hazatértél.
A kristályból ekkor olyan erős fény tört elő, hogy az egész föld alatti terem megremegett.
És a falon megjelent az utolsó üzenet:






