Két év telt el azóta, hogy azon az esős éjszakán megtaláltuk Amalia Roblest az út szélén.

Azt hittem, az életem végre megnyugodott.

Oktatóként dolgoztam, Sofia sikeresen befejezte a tanulmányait, Amalia pedig továbbra is rendszeresen meglátogatott minket.

A régi mentőautók fényképei ott sorakoztak a nappalim falán.

Köztük az a kép is, amelyen a fiatal apám egy negyven évvel korábbi mentés során Amalia mellett állt.

Már nem fájt úgy ránézni.

Inkább büszkeséget éreztem.

Aztán egy novemberi reggelen minden megváltozott.

Éppen egy elsősegélynyújtási gyakorlatot tartottam huszonöt tanulónak, amikor az igazgató berontott a terembe.

Az arca sápadt volt.

– Patricia, azonnal gyere velem!

Felálltam.

– Mi történt?

Nem válaszolt.

Csak annyit mondott:

– Amaliával van baj.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Ledobtam a tollamat az asztalra, és utána rohantam.

A folyosón már több oktató állt.

Senki sem beszélt.

Amikor kiértem az épület elé, egy mentőautó várakozott.

Andrés állt mellette.

– Hol van Amalia?

Andrés rám nézett.

A szeme vörös volt.

– A saját otthonában lett rosszul. Azonnal kórházba szállítottuk.

– Súlyos?

Nem felelt rögtön.

– Az orvosok szerint nagyon súlyos.

Azonnal beültem az autóba.

Útközben csak egyetlen gondolat járt a fejemben.

Nem lehet.

Nem veszíthettem el őt.

Nem azután, hogy ennyi mindent adott nekem.

Amikor megérkeztünk a kórházba, Sofia már ott volt.

A folyosón állt, kezében Amalia régi táskájával.

– Anya…

Odamentem hozzá.

– Mi történt?

Sofia átölelt.

– Szívproblémája volt.

Megdermedtem.

– És most?

– Az orvosok megpróbálják stabilizálni.

Leültem egy székre.

A kezem remegett.

Nem tudtam, mit mondjak.

Néhány órával később egy orvos lépett ki az intenzív osztályról.

– Patricia Morales?

Felálltam.

– Igen.

– Amalia Robles kérte, hogy beszélhessek önnel.

A szívem összeszorult.

– Láthatom?

Az orvos bólintott.

– Rövid időre.

Amikor beléptem a szobába, Amalia nagyon gyengének tűnt.

De amikor meglátott, halványan elmosolyodott.

– Tudtam, hogy eljössz.

Leültem mellé.

Megfogtam a kezét.

– Persze, hogy eljöttem.

Néhány másodpercig csak néztük egymást.

Aztán Amalia halkan megszólalt.

– Patricia, emlékszel arra a régi fényképre, amit az apádról mutattam neked?

– Igen.

– Van még valami, amit nem mondtam el.

Megfeszültem.

– Mi az?

Amalia a szekrény felé nézett.

– A táskámban van egy kék mappa.

Sofia azonnal felállt.

– Megkeresem.

Kinyitotta a táskát, és néhány másodperccel később elővette a mappát.

Amalia rám nézett.

– Nyisd ki.

Remegő kézzel vettem el.

Az első oldalon egy régi hivatalos dokumentum volt.

Rajta az apám neve.

Joaquín Morales.

De nem egy egyszerű munkalap volt.

Egy régi mentőszolgálati jelentés volt.

A dátum negyvenkét évvel korábbi.

A dokumentum szerint egy súlyos árvíz idején több ember rekedt egy elzárt településen.

A mentőegység nem tudott eljutni hozzájuk.

Ezért önkéntes sofőröket kértek.

Az egyik név:

Joaquín Morales.

A következő oldalon azonban egy másik név szerepelt.

Amalia Robles.

Felnéztem.

– Te és apa együtt dolgoztatok azon az éjszakán?

Amalia lassan bólintott.

– Igen.

– De ezt soha nem mondta el nekem.

– Nem akarta, hogy hősnek tartsák.

Elmosolyodott.

– Azt mondta, csak azt tette, amit bárki másnak is meg kellett volna tennie.

Lapozni kezdtem.

A harmadik oldalon egy kézzel írt feljegyzést találtam.

Amalia kézírása volt.

A papíron ez állt:

„Joaquín nemcsak embereket mentett meg. Egy döntésével megváltoztatta az egész mentési rendszert.”

– Mit jelent ez? – kérdeztem.

Amalia becsukta a szemét.

– Aznap éjjel egy kisfiú eltűnt.

Megdermedtem.

– Egy kisfiú?

– Hatéves volt.

A folyó közelében lévő házban maradt.

A családja azt hitte, hogy már kimentették.

De nem így történt.

Amalia hangja elcsuklott.

– Az apád visszament érte.

– Egyedül?

– Igen.

– De miért?

Amalia rám nézett.

– Mert azt mondták neki, hogy túl veszélyes.

Néhány másodpercig csend volt.

– És ő mégis visszament.

Amalia bólintott.

– Megtalálta a gyermeket.

– Megmentette?

– Igen.

Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.

– Akkor miért nem beszélt róla?

Amalia halványan elmosolyodott.

– Mert Joaquín ilyen ember volt.

Aztán hozzátette:

– De van még valami.

Újra a kék mappára nézett.

– Az a fiú ma már felnőtt.

Meglepődtem.

– Él?

– Igen.

– Hol van?

Amalia nem válaszolt.

Csak egy nevet mondott.

– Miguel Herrera.

Sofia rám nézett.

– Ismered?

Megráztam a fejem.

– Nem.

Amalia halkan folytatta:

– De ő tudja, hogy ki volt az apád.

Másnap reggel Amalia állapota valamennyire stabilizálódott.

Délután egy ismeretlen férfi jelent meg a kórházban.

Körülbelül ötvenéves lehetett.

Sötét kabátot viselt.

A kezében egy régi fényképet tartott.

Odajött hozzám.

– Patricia Morales?

– Igen.

A férfi megállt előttem.

– Miguel Herrera vagyok.

Éreztem, hogy megfeszül a testem.

– Maga az a kisfiú?

Miguel lassan bólintott.

Aztán átadta a fényképet.

Egy hatéves kisfiú állt rajta.

Mögötte egy régi mentőautó.

És mellette egy fiatal férfi.

Az apám.

– Ez az utolsó fényképem róla – mondta Miguel.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Miért most jött?

Miguel sokáig hallgatott.

– Mert Amalia megkért.

– Mit akar tőlem?

A férfi elővett egy borítékot.

– Ezt negyvenkét éve őriztem.

Átnyújtotta.