“Igazad van,” mondtam. “Egy viszonyt itt nem szabadna rendezni. Ha ez az egész, otthon maradtam volna.” Az asztalok felé fordultam. “De ma reggel azt is mondták, hogy tűnjek el a találkozó előtt. És tudni akarom, miért gondolta bárki azon, hogy a hiányom számít.”

Aztán kivettem a kék mappát a táskámból.

Grant közelebb lépett. “Összekeveri a házassági válságot az üzleti döntésekkel,” mondta a szobának, mosollyal, ami együttérzést kért. “Óriási stressz alatt van. Szerintem tartanunk kellene egy rövid szünetet.”

“Nem fogjuk,” mondta Gabriel.

Felállt a hosszú asztalnál. Nem emelte fel a hangját. Sosem kellett rá. Harminc éven át az a hang rendezte a vitákat ebben az épületben, és a szoba megnyugodott számára, ahogy a férjemnél soha nem történt.

“Szeretném, ha a hivatalos bemutató tizenhetedik oldalát vetítenem,” mondta. “A befektetői engedélyekről szóló kérdés.”

A technikus habozott, a elnökre nézett, és bólintást kapott. A dia megjelent a mögöttünk lévő képernyőn.

Ez egy tiszta, professzionális oldal volt, amelynek címe Részvényesek Hozzájárulása volt. Egy bekezdés kimondta, hogy minden érintett részvényes felülvizsgálta és engedélyezte az új befektetőkkel folytatott tranzakciót. Alatta egy névlista futott, mindegyikben pipál. A negyedik vonalon ez állt: Marianne Armstead, akit Grant Rhodes képvisel.