Emily megtörölte a szemét.
„Ma este megpróbáltam elmenni.”
Ekkor már tudtam, miért hívtak engem.
Nem azért, mert Emily egyszerűen segítségre szorult.
Hanem mert ők rájöttek, hogy elvesztik felette az irányítást.
Másnap délelőtt a rendőrség házkutatást tartott Wilsonék házában.
A nyomozó később felhívott.
„Uram, találtunk valamit.”
„Mit?”
„A ház garázsában egy régi DVR-rendszert. A kamerafelvételeket nem törölték teljesen.”
„Mit mutatnak?”
Rövid csend következett.
„Azt, hogy az éjszaka történtekről többet tudnak, mint amit elmondtak.”
Két órával később újabb hívás érkezett.
Ezúttal Mark volt.
Nem kiabált.
Nem fenyegetett.
Csak sírt.
„Kérem, hadd beszéljek Emilyvel.”
„Nem.”
„Csak öt perc.”
„Nem.”
„Nem én találtam ki.”
Megdermedtem.
„Mit mondtál?”
„Anyám.”
A hangja elcsuklott.
„Ő kezdte. Ő mondta, hogy Emily soha nem fog elhagyni, ha megfelelően bánunk vele.”
Aztán Mark kimondta azt a mondatot, amely mindent megváltoztatott.
„De apa… nem csak Emilyről van szó.”
„Miről beszélsz?”
„A kamerákról.”
Csend.
„Milyen kamerákról?”
„Azokról, amelyeket a házban és a vendégházban helyeztünk el.”
„Miért?”
„Mert anyám mindent felvett.”
Éreztem, hogy megfagy a hátam.
„Mit jelent az, hogy mindent?”
„A vendégeket. A családi beszélgetéseket. Emilyt. Mindenkit.”
A következő másodpercben Mark sírni kezdett.
„És azt hiszem, vannak más emberek is.”
Aznap este Emilyvel együtt leültünk a kórházi szobában.
Megfogtam a kezét.
„Kicsim, most már nem kell egyedül félned.”
Megrázta a fejét.
„Nem magamért félek, Dad.”
„Akkor kiért?”
Rám nézett.
„Azokért a nőkért, akik előttem voltak.”
A szemem összeszűkült.
„Mit tudsz?”
„Mark előtt volt három másik menyasszony.”
„És?”
„Mindannyian eltűntek az életéből.”
„Úgy érted, szakítottak?”
Emily lassan megrázta a fejét.
„Nem.”
Aztán elővette a telefonját.
Megnyitott egy mappát.
Négy nő neve szerepelt benne.
Az első mellett egy esküvői fotó.
A második mellett egy újságcikk.
A harmadik mellett egy rendőrségi jelentés.
A negyedik mellett pedig egyetlen szó:
„Eltűnt.”
Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.
Emily rám nézett.
„Azt hiszem, Dad, nem én voltam az első.”
Az ajtó ekkor lassan kinyílt.
A nyomozó állt ott.
Az arca komoly volt.
„Mr. Parker?”
Felálltam.
„Igen.”
„Meg kell mutatnom valamit.”
Követtem a folyosóra.
A kezében egy barna bizonyítékos tasak volt.
Benne egy régi fénykép.
Egy fiatal nő állt rajta ugyanazon a ház előtt, amelyben aznap éjjel a lányomat megtaláltam.
A kép hátulján egy dátum szerepelt.
Tizenegy évvel korábbi.
És alatta egy kézzel írt mondat:
„Ha valami történik velem, keresse meg Emily apját.”
A nyomozó rám nézett.
„Uram… azt hiszem, a lánya nem véletlenül talált rá erre az ügyre.”
Majd átadta a következő bizonyítékot.
Egy másik fényképet.
Ezen a nő már nem volt egyedül.
Mellette egy fiatalabb Mark állt.
És mögöttük Linda Wilson mosolygott.
Én pedig akkor értettem meg:
Emily azon az éjszakán nem egyszerűen megszökött a férjétől.
Valami sokkal régebbi titkot hozott magával.






