Braxton látta, hogy elhalad. Megkértem Sidney-t, hogy csukja be az ajtót, és Sidney, Isten segítsen neki, ránézett arra a fiúra, de nem tette. Egy hordágy, sok ember, egy mezítláb lógott ki a lepedő alól, a lábujjakon lepattogott rózsaszín lakkkal.

“Az anyáé,” mondta Braxton. A lábra gondolt. Ismerte az anyja lábát.
Aztán azt mondta: “Neki sincs cipője.”
A teherautó még mindig a kocsifelhajtóban volt, amikor a második egység megérkezett. Derrick nem volt az. A hátsó ajtó tágra nyitva volt, ahogy a konyhafiók is, ahol Kiara negyven dollárt tartott egy borítékban, amelyen a BEVÁSÁRLÓK felirat volt. Üres.

Elvitte a bevásárlási pénzt. A földön hagyta, elvitte a baba tápszerének pénzét, és elsétált.
Nash 4:20-kor visszatért a 6-os szobába egy CPS nővel, Ashworth kisnővel, és Ms. Ashworth minden helyes üzenetet elmondott, és amikor eljutott a biztonságos alvóhelyről szóló részhez, Braxton mindkét karját átölelte Islát, és azt mondta: “Együtt vagy nem.”

Ms. Ashworth azt mondta: “Együtt. Ígérem. Van valakim.”
“Ki?”
“A neve Cynthia.”
Lorna
Cynthia 6:15-kor érkezett egy parka fölött, flanelnadrágban, pelenkatáskával és egy fiúcipőt, kettes méretű, még mindig a dobozban.
“A nyolcévesek általában kettősök,” mondta, mielőtt bárki megkérdezte volna.

Hatvannyolc éves volt, és úgy nézett ki, mint minden ebédlősasszony, aki valaha adott neked egy extra zsérét. Braxton egy pillantást vetett rá, és magához húzta Islát.
Cynthia nem támadt rá. Letette a dobozt az ágyra, hátrált, és leült a 6-os szoba padlójára, flanelnadrágjában, a falnak, mintha egy naponta kétszer járató buszra várna.

“Nem sietek,” mondta. “Egyszer hajnali háromkor kifutottam a fiammal egy házból. Nagyjából a te méretű volt. Nekem sem volt cipőm.”
Braxton a lábára nézett. Papucs. Mindegyiken egy jávorszarvas.

“Azóta is cipőt veszek,” mondta Cynthia.
Tizenegy percbe telt. Aztán az egyik tornacipőbe tette a lábát, aztán a másikba, és hagyta, hogy ő megkösse őket. Kiara később mondta, hogy soha nem engedte, hogy bárki megkösse a cipőjét. Nem ő, nem tanár. Egy nő a padlón jávorszarvas papucsban.
6:52-kor távoztak. Isla a sárga takaróban, mert Braxton nem engedte el nélküle.

Aznap délután 2:40-kor találták meg Derricket. Tizenegy órával azután, hogy megtalálták Kiarát a konyha padlóján, egy lakókocsiban aludt a Keystone-tó mellett, a testvére lakásánál, negyven dollárnyi bevásárlási pénzzel a padlón. Pontosan ott, ahol mondta, hogy lesz. A testvér megesküdött, hogy Derrick egész héten ott volt. Nash tíz másodpercet játszott neki a tizenkilencedik percből, a testvér pedig leült a saját lépcsőjére, és abbahagyta a káromkodást.
Kiara szombaton ébredt fel. Az első, amit mondott, az volt: “Hol a telefonom”, a második pedig “Braxton.” A nővérek fent beengedtek a szünetemre, ami körülbelül négy szabály ellen van.

Az arca rendetlen volt. A szemei nem voltak.
“Átadta a rendőrségnek?” – mondta.
“Nem engedte, hogy bárki más hozzáérjen. Megragadta a csuklómat.”
Nevetett, ami fájt neki, és mégis megtette.

“Ki az a Lorna?” Azt mondtam. Nem kellett volna. Ápoló vagyok, nem nyomozó. De három napja hordtam magammal azt a nevet, mint egy kő a cipőmben.
“Az utolsó barátnője. A Broken Arrow-ban. Egyszer találkoztam vele egy benzinkúton. Gipszet viselt.” Kiara becsukta a szemét. “Ő Braxtonra nézett, majd rám, és azt mondta: ‘Ő el fog jutni hozzájuk.’ Ennyi az egész. Nem mentem el. Én voltam az, aki nem ment el.”

“Felvetted őt felvételen.”
“Egy hónapja gyakoroltam ezt a kérdést,” mondta. “A zuhany alatt. Az autóban. Egyszerűen sosem futott a telefonom a megfelelő időben.”
Márciusra Derricknek volt ügyvédje és története. Kiara egy ivó volt, aki leesett a lépcsőszékről. A fiú birkózás közben kapta meg a zúzódásait. Derrick csak azért ment ki hátulról, mert a gyerekek elszaladtak, és ő nagyon aggódott. Anyja azt mondta egy Channel 6-os férfinak, hogy a fia “kemény munkás, aki soha nem emelte fel a hangját.” A pihenőszobában néztem egy csésze pudinggal, majd letettem a kanalat.

Aztán Nash hívott. “Az előzetes időpont április tizenkettene. Szükségük van rád. A karok.”
“Jön Kiara?”
“Azt mondja, bemegy,” mondta Nash. “És tudni akarja, hogy leülsz-e ott, ahol láthat.”

“Mondd meg neki a második sort.”
“Még egy dolog. Lorna jön.”
Annak nem mondtam semmit. Csak tartottam a telefont.
A második sor
A tárgyalóterem padlóviasz és régi kávé illata volt. Kisebb, mint a televízió. Egy fogorvos váróterme zászlóval és pecséttel.

Derrick elöl ült börtönnarancssárga ingben, haja nedves fésülve, egy átlagos méretű férfi, normális arccal, olyan, aki eladna neked egy használt fűnyírót, és bedobná a benzinkannát. Az anyja az első sorban mögötte ült, templomi blúzban, és néhány percenként előrehajolt, és megérintette a vállát.
Kiara bottal jött be, Cynthia pedig a másik oldalán. Tizenkét fonttal könnyebb. A bal szeme még mindig nem nyílt ki teljesen. A második sorban talált meg, és egyszer bólintott.

Derrick meglátta őt, és elmosolyodott. Mintha hazavigye volna.
Omar mellettem volt a szabadnapján. Sidney sportkabátban érkezett, ami utoljára egy másik elnök idején illett rá. Nash az ügyész asztala mögé ült. A sorom végén egy harmincas éveiben járó nő állt, rövid hajjal és bal csuklóval, ami nem hajlott jobbra. Lorna. Nem nézett senkire.







