A Hoa bérleti szerződése februárig tartott. Soha nem írta alá a megújítást. Mást sem csinált. Nincs ügyvédi levél, semmi felhajtás. Csak hagyta, hogy eljöjjön a randi.
Még egyszer próbálkozott. Egy januári vasárnapon 7:40-kor bejött Marguerite-hoz, mintha tanulmányozta volna a beosztást. Az idősebb pár a sarokban egy fahéjas kontyát hasított. Mostanában minden vasárnap jönnek. Azt hiszem, értünk jönnek.
A kassza mellett állt. Nem állok sorban senki mögött. Csak állt.
“Egy nagy kávé,” mondta. “Kérlek.”
Meghívtam. $2.85. Ötöst adott.
Lassan számoltam ki a cseréjét. Két egyes. Egy tízsent. Egy ötcents. A kezébe tettem, és minden érme ott maradt, ahol tettem.
“Találtam egy helyet a Negyedik utcán,” mondta. “Kisebb. Egy vape bolt felett van.”
“Gratulálok,” mondtam.
“Két ügyfelem veszített el a költözés miatt. És a táblám újrafestése eegyszáz dollárba került.”
“Biztos vagyok benne, hogy jól néz ki.”
Ott állt, kezében a kávéja. Armando az ablakasztalnál ült a mappájával. Nem nézett fel. Nem kellett rá.
“Szörnyű dolgot mondtam neked,” mondta.
“Igen.”
“Átgondoltam rajta. Szeretném azt hinni, hogy nem én vagyok az a személy.”
“Kb. egy percig voltál,” mondtam. “Ez volt minden, amit akartam neked.”
Úgy bólintott, mintha értékelést kaptak volna. Aztán elment. Megszólalt a csengő. Március 1-jére a nevet lekaparták a Washington Street üvegéről. Hazafelé elmentem mellettem, és megnéztem.
Vasárnap
Március második vasárnapján 7:35-kor érkezett be.
A radiátor csattant. Elmozdította a mappát tőle.
Mostanában más dolgokat is olvasott abban a mappában. Brosúrák a huntingdoni közösségi főiskolához. Egy kurzuslista a Business Management tollal körbe kerítve, a toll végre csinált valamit. Anyám ragadós cetliket tett rá az x-eivel.
Ősszel kezdek. Éjszakák. Vasárnapokat Marguerite-nál tartok, mert Marguerite mondta, ha felmondok, utána vadásznak, és mert én is akarom.
“Nagy kávé,” mondta. “Vajas tekercs.”
“Extra vaj,” mondtam. “Tudom.”
4,60 dollár. A tízest az üvegre tette.
Kiszámoltam a visszajáróját: öt egyes, egy negyed, egy ötcent. Aztán a kötényzsebemből elővettem a november óta hordott tízes pénzt, amit a padlóról karcoltam, és tettem rá.
Hosszan nézte.
“Tartsd meg,” mondtam. “A padlóról van. Megérdemled.”
Összefogta a kezét, az egyes darabokat és az érméket, és huszonkilenc vasárnap után először egyike sem került az üvegbe. A pólózsebébe tette, és kétszer megveregette.
“Vigyázz magadra,” mondta.
“Te is, apa,” mondtam, és átnyújtottam neki a zsemletét.
Ha ez megérintett, küldd el valakinek, aki valaha is térdelt a pult mögött, miközben egy idegen lenézte őt.
A nyilvános megaláztatás sokat elárulhat azokról az emberekről, akik úgy gondolják, joguk van másokat megítélni. Olvass további történeteket családi konfliktusokról és szeretteim kiállásáról az évfordulós vacsorán, amely pofon után végződött, a szomszédról, aki elzárta a kerekesszékes rámpát, és a vasárnapi vacsorán, ami vádpontgá vált.






