Bridget azonnal megfordult, testtartása anyai rettegéstől merev volt. “Itt vagyok. Doktor, hogy állnak a laboreredmények? Milo láza elmúlik?”
Milo.
Szóval a kisfiúnak volt neve. A fiam.
Az orvos odasétált, gyengéden Bridget vállára tette a kezét. A kemény neonfény megragadta a profilját, üreges arcokat, sápadt ajkakat és olyan zúzódásokat jelentett a kimerültségtől, hogy a mellkasom fizikailag is fájt.
“Beszéljünk az irodámban, Bridget,” mondta az orvos halkan, letekintve a három gyerekre. “Hozd el a kicsiket. Dolores nővér elkészíthet nekik néhány színezőkönyvet a konzultációs szobában.”
Bridget tompán bólintott, térdei csak egy kicsit megrenyedtek, mielőtt a nővér állásának szélén támaszkodott meg.
Nem gondoltam rá. Kiléptem egy magas oszlop mögül, és egyenesen feléjük léptem.
“Bridget.”
Megdermedt. A manila mappa kissé megcsúszott az orvos kezébe. Bridget lassan elfordította a fejét, sötétbarna szemei rémülettel tágultak ki, amikor meglátott ott állni, a hajamról csöpögő víz, drága olasz öltönyem tönkrement, az arcom pedig nyílt seb volt.
“Spencer,” lélegzett, a név alig hallható volt a kórházi kapufülkőn. “Mi… mit keresel itt?”
“Követtelek,” mondtam nyíltan, figyelmen kívül hagyva a gyermekorvos kíváncsi pillantását. Közelebb léptem, és lenéztem a három gyerekre, akik most már tágra, azonos szürke-kék szemekkel néztek felfelém. “Nem válaszoltál a kérdésemre a buszmegállóban, Bridget. És most nem mész el, amíg nem kapok választ. Ezek az én gyerekeim?”






