“Megteszem. És semmit sem változtatok a nyilvántartásban.”
Ennyit kértem. Nem volt szükségem arra, hogy a könyvelő az én oldalamra álljon. A könyvek ugyanúgy maradtak, ahogy ellenőriztem, mi történt.
Daniel még a kórházban volt, amikor felhívott. “Nem kellett volna oda menned,” mondta.
“Azért jöttem, mert egy rendőr hívott.”
“Vanessára gondoltam.”
“Tudtad, hogy ott van.”
Kifújta a levegőt. “Baleset volt. Káoszká vált.”
“Ő a feleséged?”
“Nem a feleségem, ahogy te hangzik.”
“Mit jelent ez?”
“Ez azt jelenti, hogy el tudom magyarázni, amikor otthon vagyok.”
“Akkor magyarázd el most.”
Elhallgatott. Aztán azt mondta: “Terhes vagy. Nincs szükséged ilyen stresszre.”
Majdnem újra nevettem. “Nem teheted ezt az egészségemről szólva.”
“Próbállak megnyugtatni.”
“Nem. Próbálsz visszatartani abban, hogy kérdezzek.”
Azt mondta, igazságtalan vagyok, és megszakította a hívást. Utána a telefonra néztem, nem azért, mert azt vártam volna, hogy visszahívja, hanem mert éveken át elfogadtam az aggodalmat válaszként. Sosem volt ilyen.
A könyvelő megtalálta a támogató iratokat. Átnéztem őket vele, és követtem a bejegyzéseket a cég fájljaiban, amihez hozzáfértem. A számlák egy beszállítói számlához kapcsolódnak, amelynek nem volt egyértelmű nyilvántartása a Mercer Development számára végzett munkáról. A részletek nem mutatták meg minden okot, hogy a pénz elmozdult, de azt mutatták, hogy a vádak nem voltak alátámasztva, ahogy Daniel állította.
Megkértem, hogy állítsa össze a lemezeket anélkül, hogy módosítaná őket. Ezután megkértem a cég igazgatóit, hogy találkozzanak velem részvényesként. Nem kértem tőlük, hogy higgyenek el a szavaimnak. Azt akartam, hogy lássák a számlákat, a kapcsolódó bejegyzéseket és magukat a hiányzó támogatásokat.
Daniel már elég jól volt ahhoz, hogy részt vegyen a megbeszélésen. Evelyn vele jött. Vanessa nem tette. Nem tudhattam, hogy Daniel kérte-e, hogy ne jöjjön el, vagy ő nem akart elmenni. Tudtam, hogy az anyja jelen volt a kórházban, és próbálta megakadályozni, hogy beszéljünk nyíltan.
Az igazgatók átnézték a feljegyzéseket. Az egyikük megkérte Danielt, hogy magyarázza el a beszállítói díjakat.
“Ezek jogos kiadások voltak,” mondta.
“Hol van a támogató munka?” kérdeztem.
Ránézett a papírokra. “A dokumentáció nem feltétlenül teljes a dokumentum.”
“Azt mondtad, hogy rutinszerűek.”
“Azok voltak.”
A könyvelő óvatosan beszélt. “Nem találtam munkanyilvántartást, ami egyezne ezekkel a számlákkal.”
Daniel megmozdult a székében. “Ez nem jelenti azt, hogy nem volt munka.”
“Akkor mondd el, mi volt a munka,” mondta az egyik rendező.
Egy pillanatra Daniel az asztalra szegezte a tekintetét. Evelyn felé hajolt.
“Ne rontsd rosszabbá,” mondta.
Élesen nézett rá. “Azt mondtad, elintézed.”
Senki sem mozdult, hogy betöltse a csendet. Evelyn hátradőlt. Az igazgatók Danielre néztek, majd rám.
Megkérdeztem tőle: “Vanessa dolgozott a cégnél?”
Megdörzsölte a homlokát. “Nem.”
“Akkor mire voltak a számlák?”
“Ezek voltak a kifizetések, amiket én jóváhagytam.”
“Hozzá?”
A dokumentumokat bámulta. “Igen.”
A válasz kicsi volt. Nem magyarázta meg, miért tette, mennyi ideje hazudott, vagy mit mondott Vanessának. Megállapították, hogy a számlák nem üzleti díjak voltak az általa végzett munkáért.
Az egyik igazgató megkérdezte, van-e még mondanivalója.
Daniel próbálta úgy beállítani a hibát, mintha egy fájlproblémát jelentene be. “Nem gondoltam volna, hogy ez céges problémává válik.”
“Ez már céges ügy volt,” mondtam. “Ide ment a pénz.”
Felém fordult. “Tudod, mennyire bonyolultak ezek a könyvek.”
“Igen. Ezért kértem a segítséget.”
Félbeszakította Evelyn. “Ezt privátban is lehet intézni.”
A kérdéseket feltevő igazgató letette a papírokat. “A cég nem kezelheti magánügyként a támogatatlan kifizetéseket.”
Megállapodtak abban, hogy a dokumentumokat függetlenül átnézik, és megakadályozzák Danielt, hogy további cégdöntéseket hozzanak, amíg az ellenőrzés folyamatban van. Ellenezte, majd megpróbált alkudozni az időzítésről. Az igazgatók nem változtattak döntésükön. Nem volt drámai bejelentés, és senki sem vádolta bűncselekménnyel. A dokumentumok elegendőek voltak ahhoz, hogy véget vessenek a vitának.
A találkozó után Daniel megkért, hogy beszéljek vele egyedül. Evelyn követni kezdett, majd abbahagyta, amikor mondtam, hogy nélküle beszélek vele.
A kijárat közelében állt. “Várhattál volna.”
“Miért?”
“Hogy elmagyarázzam.”
“Hetekig voltak elmagyarázni a számlákat. Az egész út a kórházba volt, hogy igazat mondj.”
“Ez nem fair.”
“Melyik rész?”
Elfordította a tekintetét. “Vanessa és én benne voltunk. Elmondtam neki, amit hallani akart.”
“Azt mondtad neki, hogy a férje vagy.”
“Tudom, mit mondtam.”
“Elmondtad anyádnak?”
Nem válaszolt.
Vártam. Végigsimított a hüvelykujjával a tenyerén, majd azt mondta: “Tudta, hogy valakivel találkozom. Nem tudta mindezt.”
Evelyn már eleget mondott a hallgatásával, de azt akartam, hogy azt mondja, amit elbír. Rövidebb változatot adott. Nem tudtam rávenni, hogy odaadja a többit.
“Mi a helyzet a cég kifizetéseivel?” kérdeztem.
“Nem lettek volna ilyenek.”
“Jóváhagytad őket.”
“Igen.”
“És azt mondtad, paranoiás vagyok, amikor megkérdeztem.”
Akkor rám nézett. “Nem akartam, hogy a könyveket nézd.”
Ez volt az első válasz, amit adott, és amely egyezett a előttünk lévő tényekkel.
Megkérdezte, hogy meg tudnánk-e oldani, majd megpróbálta elmagyarázni, hogy nem tervezte meg a balesetet, a kórházat vagy a találkozót. Mondtam neki, hogy nem a baleset volt az a probléma, amiről el akartam dönteni. Azt mondta, haza akar jönni. Mondtam neki, hogy nem fog visszajönni a mi otthonunkba.
Nem kiabált. Azt mondta, hogy dühös állapotban hozok döntést.
“Akkor csináltam, miután elhitted, hogy képzeltem, amit látok,” mondtam.






