Clara nevetett, mert Evelyn ragaszkodott hozzá, hogy a trófea elfér, ha eltávolítanák a védőcsomagolást, miközben Rebecca közöttük állt, és olyan szórakozott türelemmel nézte, mintha számtalan apró nézeteltérést látott már két mélyen szerető ember között.

“Tudod,” mondta Rebecca, “csak elvihetnénk az autóhoz.”

“Anya, ez túl praktikus,” válaszolta Evelyn. “Egész délutánt bonyolult problémák megoldásával töltöttük. Nem kezdhetünk hirtelen ésszerű döntéseket hozni.”

Rebecca nevetett, és a hang olyan váratlanul gyengéd emléket hozott elő, hogy nekem a falnak kellett dőlnöm.

Emlékszem, hogy nevetett az első lakásunkban, miután kiderült, hogy a használt hűtőszekrény, amit vettünk, csak akkor maradhat zárva, ha egy összehajtott törölközőt bedugunk az ajtaja alá. Fiatalok, kimerültek és szinte teljesen megtakarítások nélkül, mégis valahogy ő tette azokat a nehéz éveket lehetőségekkel telik.

Aztán Rebecca meglátott.

Mosolya eltűnt, bár nem tűnt különösebben meglepődnenek.

“Nathaniel.”

Mindkét lány megfordult.

Tétovázva léptem előre.

“Rebecca, láttam őket a színpadon. Láttam a nevüket, és rájöttem—”

“Hogy a lányaid?” kérdezte.

Bólintottam, nem találtam jobb választ.

Rebecca egy pillanatig tanulmányozott, majd a vállára tette a kezét.

“Lányok, ő Nathaniel Brooks.”

Evelyn arckifejezése szinte észrevehetetlenül megváltozott.

“Tudjuk, ki ő, anya.”

Közöttük néztem, keresve az arcukat, ami kíváncsiságot vagy akár a legkisebb üdvözletet is sejthet.

“Szerettem volna megismerni veled,” mondtam.

Clara felhúzta a szemöldökét.

“Meddig?”

Ez egy ésszerű kérdés volt, harag nélkül, ami valahogy megnehezítette a válaszadást.

“Évekkel ezelőtt meg kellett volna találnom.”

“Igen,” válaszolta Evelyn. “Kellett volna.”

Rebecca nem avatkozott közbe.

Hosszú pillanatig csak léptek hallatszottak a szomszédos folyosóról, és a távoli taps folytatódott az előadóteremben.

Szerettem volna elmesélni a lányoknak azokat az éveket, amiket azon gondolkodtam, hogy néznek ki, de ahogy a gondolat kialakult, felismertem, milyen kevés vigaszt nyújthat egy ilyen vallomás.

A töprengés semmibe sem került.

Az anyjuk végezte el a munkát.

“Anyád biztosan nagyon büszke lehet,” mondtam végül.

Clara halványan elmosolyodott.

“Ő az. Bár valószínűleg boldogabb, hogy ma ebédeltünk.”

Rebecca elhessegette a hajtincset lánya arcáról.

“Az biztosan kellemes változás lenne.”

A köztük lévő szeretet annyira hétköznapi és könnyed volt, hogy úgy éreztem magam, mint egy betolakodó, aki egy ház ablakán keresztül néz, ahová egykor meghívtak.

Rebecca felé fordultam.

“Beszélhetnénk négyszemközt?”

Átgondolta a kérést, majd bólintott egy csendes ülőhely felé néhány méterrel arrébb.

A lányok elég közel maradtak ahhoz, hogy lássanak minket, bár udvariasan visszatértek a trófeájukról beszélgetéshez.

Rebeccával szemben ültem, hirtelen tudatában lettem a drága órámnak és a szabott kabátomnak.

“Nem tudom, hol kezdjem,” vallottam be.

“Akkor talán kezdjük az igazsággal.”

Lenéztem a kezemre.

“Ambiciózus voltam. Azt hittem, valami nagyobbra vagyok szánva, mint az életünk, és amikor Victoria családja felajánlott nekem egy állást, meggyőztem magam, hogy a távozás az egyetlen út tovább.

Rebecca megszakítás nélkül hallgatta.

“Azt mondtam magamnak, hogy rendben leszel, mert erős vagy. Azt mondtam magamnak, hogy a gyerekeknek jobban járnak olyan apa nélkül, aki nem akar ott lenni.”

“És elhitted ezt?”

Megráztam a fejem.

“Akartam.”

Hátradőlt, és olyan arckifejezéssel figyelt, ami sem ellenséges, sem megbocsátó nem volt.

“Nathaniel, hét hónapos voltam, amikor elmentél. Féltem, elmaradtam a lakbérünkkel, és próbáltam befejezni egy kutatási projektet, ami megváltoztathatta volna mindkettőnk életét. Nem kellett volna, hogy gazdag legyél. Szükségem volt rád, hogy megbízható legyél.”

Szavai visszavittek egy estére, amire évekig próbáltam nem emlékezni.

Rebecca a konyhaasztalnál ült, kézzel írt számítások között, bokái megduzzadtak, arca kimerültségtől sápadt volt, míg én az ajtó mellett álltam egy bőrönddel.

Mondtam neki, hogy nem tölthetem az életem hátralévő részében küzdve.

Felnézett, és egy kérdést tett fel.

“Mi a helyzet a babákkal?”