Azonnal lehalkította a hangját.
“Mehhetünk valami privát helyre?”
“Nem.”
“Claire, könyörgöm neked.”
Ránéztem .
“Emlékszel , mit mondtál nekem pár perccel ezelőtt?”
Lenyelte.
“Azt mondtad, ez a férfi természet. Azt mondtad , hogy hónapokig egyedül lenni lehetetlen hűségeskedni.”
A földre nézett.
“Ez hülyeség volt.”
“Hülye?”
” Próbáltam elmagyarázni.”
“Nem, Ryan. Próbáltad igazolni.”
Daniel közelebb lépett.
“Ryan, el kell mennünk.”
Ryan figyelmen kívül hagyta.
“Claire, kérlek. Szeretlek.”
Majdnem hittem el, hogy ezek a szavak kijönnek a szájából.
“Szeretsz engem?”
“Igen.”
” Szereted a lányainkat?”
“Természetesen!”
“Akkor miért mondtad el egy másik nőnek, hogy nincs gyereked?”
Ajkai résnyire nyíltak.
Nem jött ki semmi .
Folytattam.
“Miért mutattad be őt a jövendőbeli feleségedként? Miért csókoltad meg mindenki előtt? Miért álltál itt, és azt mondtad, hogy a megcsalás egyszerűen a férfi lét része?”
Lehajtotta a fejét.
“Hibáztam.”
Megráztam a fejem.
“Hiba , ha elfelejtjük az évfordulót. Hiba az, ha elmulasztunk egy telefonhívást. Amit tettél, az egy sor döntés volt.”
Az egyik lányunk sírni kezdett.
Igazítottam a kis kalapját.
Ryan kinyújtotta a kezét.
“Megfoghatom őket?”
Ösztönösen hátraléptem.
“Most nem .”
Az arca összeráncolódott.
“Claire, ők a lányaim.”
“Igen. És megérdemlik egy apát, aki megérti, hogy az apának lenni több , mint hogy a neved szerepeljen a születési anyakönyvi kivonatukon.”
Sírni kezdett.
Elképzeltem , hogy százszor látom újra Ryant azokban a magányos hónapokban.
Elképzeltem, hogy felém fut.
Elképzeltem, hogy a lányainkat a karjaiba veszi.
Elképzeltem, hogy együtt megyünk haza.
Soha nem képzeltem el, hogy egy zsúfolt terminálban állok, miközben könyörög, hogy higgy el a hazugságainak.






