Nem sikítottam, miközben az üres utcákon hajtottam, és egyetlen könnycseppet sem hullattam, legalábbis egyelőre nem. Egyetlen mondat visszhangzott újra és újra az elmémben, mint egy törött lemez. Még mindig a cég részvényeinek 69 százalékát birtokolja. Colin a többségi tulajdonomat kényelmes gyengeségnek tekintette, amit könnyedén kihasználhat a saját javára. Amit teljesen elfelejtett a gőgjeiben, az az volt, hogy jóval azelőtt birtokoltam ezeket a részvényeket, hogy valaha is kicseréltük volna az esküvői fogadalmat, ami azt jelentette, hogy jogilag jogosult vagyok eladni őket bárkinek, akit csak akarok.
Pontosan tizenegy negyvenhétkor azon az éjszakán leparkoltam az autómat egy csendes, huszonnégyórás étterem előtt Minneapolis belvárosában, és tárcsáztam Owen Vance személyes mobiltelefonját, aki apám egyik legközelebbi barátja volt. Owen éles eszű vállalati jogász volt, aki tizenkét évvel korábban segített megfogalmazni az eredeti papírokat a Lindstrom-Mercer Technologies megalapításához.
Négy csörgés után felvette a telefont, hangja álmosan rekedt. “Nora, majdnem éjfél van, minden rendben?”
“El kell adnom a részvényeimet a cégben, Owen, és ezt azonnal meg kell tennem,” mondtam, hangom meglepően nyugodt maradt.
A vonal másik végén egy rövid, döbbent szünet következett. “Hány részről beszélünk itt?”
“Mindegyikük, mind hatvankilenc százalék,” válaszoltam határozottan.
Sokkal hosszabb csend következett a válaszomban, mielőtt újra megszólalt. “Nora, ez teljes irányító részesedés a cégben, szóval megbeszélted már ezt a döntést Colinnal?”
“Nem, nem tettem,” válaszoltam egyöntetűen.
“Van egyáltalán fogalma arról, hogy fontolgatod az eladást?” Owen óvatosan faggatta.
“Nem, nem akarja, és szeretném, ha így is maradna,” mondtam neki.
Owen hosszú, mély sóhajt engedett ki a kagylóba. “Mondd el, mi történt ma este, Nora.”
Lenéztem a bal ujjamon halványan csillogó gyémánt jegygyűrűre az utcai lámpa alatt. “Korán hazaértem, és rajtakaptam a hálószobánkban a titkárnőjével, és hallottam, ahogy dicsekszik a titkos válópapírjaival és a céges pénzekkel, amiket elsikkaszt,” magyaráztam halkan.
Az ügyvédem hosszú másodpercekig teljesen elhallgatott a telefonban. Amikor végül újra megszólalt, olyan kérdést tett fel, amire egyáltalán nem számítottam. “Emlékszel arra a kéretlen felvásárlási ajánlatra, amit tavasszal kaptunk a Borealis Capital Partnerstől?”
Nagyon tisztán emlékeztem a javaslatra, mert minden egyes oldalát elolvastam. Hat hónappal korábban az a magántőke-társaság erős érdeklődést mutatott a szoftverüzletágunk irányító többségi részesedésének megvásárlása iránt. Colin azonnal visszautasította az ajánlatukat anélkül, hogy alkudozhattam volna, hangosan érvelve, hogy az eladás azt jelenti, hogy mindent eldobunk, amit együtt építettünk. Szerencsére az egész javaslatuk másolatait elzártam a személyes aktáimban.
“Igen, nagyon jól emlékszem rájuk,” válaszoltam.
“A vezető ügyvezető partnerük múlt héten keresett meg, hogy megújítsa érdeklődését a cég iránt,” magyarázta Owen gyorsan. “Belső befektetési csapatuk már átnézte a nyilvános pénzügyi kimutatásokat és a főbb ügyfélszerződéseket, így egy hivatalos felvásárlási ajánlat nagyon gyorsan előreléphet, feltéve, hogy a frissített átvilágítás megfelel.”
“Milyen gyorsan beszélünk, Owen?” Kérdeztem, előredőlve a kormánynak.
“Potenciálisan hétfő reggelre, mert a meglévő részvényesi megállapodásod lehetővé teszi a házasság előtti részvények közvetlen átruházását, feltéve, hogy megfelelően kezeljük a szükséges jogi értesítéseket és igazgatósági jóváhagyásokat,” mondta komolyan. “Azonban van egy nagyon fontos dolog, amit meg kell értened, mielőtt megtennénk ezt a lépést, Nora.”
“Mi az?” Kérdeztem.
“Ha aláírod azokat a papírokat és eladod a többségi részesedésedet, már nem lesz semmilyen kontrollod Colinnal a cégnél,” figyelmeztetett gyengéden.
A szemem a mellettem lévő anyósülésen összetört bársonyóra-dobozra siklott. “Pontosan ezért csinálom ezt, Owen,” válaszoltam hidegen.
Owen egy csendes pillanatra feldolgozta a szavaimat, mielőtt válaszolt volna. “Rendben, akkor holnap reggel első dolgom lesz felhívni a vevő jogi tanácsadóját, csak ígérd meg, hogy nem írsz alá semmit, amit Colin eléd tesz, amíg meg nem nézem.”
Mielőtt letettem volna a telefont, megkértem Owent, hogy csendben szervezzen egy független igazságügyi auditot az összes gyanús beszállítói tranzakcióról, amelyet Colin az elmúlt évben jóváhagyott. Azt is megkértem, hogy kezdjen el új válási papírokat készíteni helyettem. Colin talán már előkészített egy rendezett kis megállapodást, amit alá kell írnom, de a jogi dokumentumok, amiket át akartam adni neki, egészen másképp néznének ki.
Másnap reggel, szombaton, úgy vezettem vissza a külvárosi házunkhoz, mintha semmi szokatlan nem történt volna. Colin lazán ült a márvány konyhaszigeten, kávét kortyolgatva, miközben a sötétkék selyem köntöst viselte, amit karácsonyra adtam neki. Amikor meghallotta a lépteimet a konyhában, felnézett, és a szokásos bájos mosolyát villantotta.
“Szia, kicsim, mikor értél vissza a városba?” kérdezte simán, bár észrevettem egy kis feszültséget a szeme körül.
“Tegnap este nagyon későn értem haza,” válaszoltam nyugodtan, miközben letettem a kulcsaimat a pultra.
Az arckifejezése röviden megváltozott, miközben az arcomat tanulmányozta, hátha talál valami gyanút. “Miért nem jöttél fel aludni?”
“Késett a járatom, és teljesen kimerültem, ezért csak foglaltam egy szobát egy hotelben a repülőtér közelében, hogy ne ébresszelek fel,” hazudtam könnyedén.
Átsétált a sziget szélén, és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon az ajkamon. Az utolsó pillanatban csak enyhén fordítottam a fejem, hagyva, hogy az ajkai ártalmatlanul az arcomhoz érjenek. Ragyogó mosolya egy pillanatra elhalványult, ahogy hátralépett.






