“Hozzáférést adtam neked üzleti ügyekre és egyeztettem meg a költségeket. Nem adtam neked tulajdonjogot a cégemhez.”

“Vissza akartam fizetni.”

“Ez benne volt a megállapodásban?”

Martinra pillantott. Az ügyvédje nem felelt helyette.

Gavin újra próbálkozott. “Nem nevezheted évekig támogatásnak, aztán úgy teszed, mintha semmi sem lenne.”

“Nem úgy teszek, mintha semmi nem lett volna. Azt mondom, hogy az én befejezem.”

Egy pillanatig az asztalra meredt. Aztán azt mondta: “Azt hittem, továbbra is beszámolsz, amíg kitaláljuk ezt.”

Ez volt a legközelebb a bocsánatkéréshez. Nem említette Madisont vagy a karkötőt. Nem mondta, hogy hibázott, hogy üzenetben véget vetett az eljegyzésünknek. Azt mondta, azt feltételezte, hogy továbbra is fizetni fogok.

Martin azt mondta neki, hogy a cég nyilvántartásai nem támasztják alá az üzletemre vagy a penthouse-ra vonatkozó igényt. Nem tett ígéretet semmilyen bíróságról vagy kimenetelről. Azt mondta, hogy nem fogják tovább követelni ezt a követelést. Gavin bosszúsnak tűnt, de nem vitatta újra a tulajdonjogi dokumentumokat.

A startupnak saját számláival kell foglalkoznia. Nem fizettem ki a pénteki átutalást és nem állítottam vissza a kártyákat. Megállítottam a finanszírozást, Gavin holmiját raktárban hagytam, és Rebeccán keresztül elintéztem, hogy ő szedje össze azokat. Az épület belépési kártyáját visszavonták. A cég számlái továbbra is az enyém maradtak.

Amikor összeszedte a holmiját, nem találkoztam vele személyesen. Rebecca megerősítette, hogy a felvételt megszervezték, és a tartályokat átadták neki. Ez volt az utolsó gyakorlati kérdésünk közöttünk.

Gavin nevezhette az üzletet, az otthont a sajátjának, a pénzt pedig a miénknek, amíg engedtem neki. Abbahagytam, hogy hagyjam neki.

Az eljegyzésnek vége volt. A finanszírozás véget ért. A többi az ő feladata volt.