“Richard azt mondta nekem, ‘Diane gondoskodik róla. Claire soha nem kér semmit. Azt akarom, hogy neki legyen ez anélkül, hogy bárki is állna az útjába.'”

Harold megállt.

Aztán a bíró felé nézett.

“Valaki állt az útban.”

A következő tanú megváltoztatta a tárgyalást.

Kelly Dunn nyolc évig volt Grant irodavezetője és közjegyzője.

Negyvenegy éves volt, és úgy nézett ki, mintha nem aludt volna.

Az ügyvédje mögötte ült.

Naomi átnyújtotta neki a közjegyzői naplót.

“Ez a te kézírásod?”

“Igen.”

“Mit mond a Whitaker meghatalmazási bejegyzésed az oldalak számáról?”

Kelly nyelt egyet.

“Három.”

Naomi hagyta, hogy a csendben leüljön.

“Hány oldal van abban a verzióban, amit Mr. Holloway benyújtott a Buckeye Nationalnak?”

“Négy.”

“Fizikailag jelen voltál, amikor Claire Whitaker aláírta az eredeti dokumentumot?”

“Nem.”

Voss megmozdult a székében.

Kelly folytatta.

“Grant néhány nappal a temetés után hozta el nekem az aláírt oldalakat. Azt mondta, Claire Limában írta alá őket, és túl zaklatott ahhoz, hogy eljöjjön az irodába.”

“És te hitelesítetted őket?”

“Igen.”

A hangja megremegett.

“Nem kellett volna.”

Naomi várt.

“Volt valaha másik oldal?”

Kelly Grant felé nézett.

“Néhány nappal később megkért, hogy nyomtassak ki egy átdolgozott oldalkészletet, amelyhez csatoltak egy további oldalt. Azt mondta, ez egy korrekció.”

Voss tiltakozott.

Kerr bíró felülbírálta az ítéletet.

A keresztkérdések során Voss azt sugallta, hogy Kelly egy elégedetlen volt alkalmazott, aki önvédelem érdekében dolgozott együtt.

Kelly egyenesen előre meredt.

“Hat éve beteg vagyok emiatt,” mondta. “Van egy fiam. Elegem van a fedezet.”

Aztán Naomi felhívta Grantet.

A tanúk tanúpadjára sétált, vállait egyenesen tartotta.

Kezei folyton a nyakkendőjéhez mentek.

Naomi egyszerű kérdésekkel kezdte.

Tájékoztatott a fiókról?

Azt mondta, próbálkozott.

“Mikor?”

Nem tudott randevút adni.

Miért irányították át a nyilatkozatokat az irodájába?

Adminisztratív kényelmi megoldás.

Miért utaltak pénzt Diane-nek?

“Anyagi nehézsége volt.”

Naomi lenézett.

“Mrs. Whitaker örökölt egy házat, életbiztosítást és egy több mint négymillió dolláros befektetési számlát, igaz?”

Grant habozott.

“Igen.”

“Milyen anyagi szükség?”

Válaszolni kezdett.

Megállt.

“Az ajándékokat a negyedik oldal engedélyezte.”

Naomi Kelly felé nézett.

“Az oldal, amit Ms. Dunn az imént tanúskodott meg, később került hozzáadásra?”

“Kelly hazudik.”

Naomi felvette Grant tanúvallomási jegyzőkönyvét.

“A vallomásában azt vallotta, hogy Claire aláírta mind a négy oldalt az irodájában Upper Arlingtonban.”

Grant igazította a nyakkendőjét.

“Igen.”

“Ms. Dunn tanúskodott abban, hogy azt mondtad neki, hogy Claire aláírta az eredeti oldalakat Limában.”

Vossra nézett.

“Lehet, hogy félreértettem. Nagyon régen volt.”

Naomi lejátszotta harminc másodpercet a hálaadás felvételéből.

Diane hangja betöltötte a tárgyalótermet.

Az a pénz a miénk lett volna. A miénk kellett volna lennie.

Diane hirtelen felállt.

“Azt mondta, ez legális.”

Grant hirtelen megfordult.

“Anya—”

“Azt mondta, Claire sosem fogja megtudni,” folytatta Diane, “és ez nem számított, mert családi pénz volt.”

“Anya, fogd be!”

Kerr bíró kalapanyaga megütött.

“Mr. Holloway.”

A tárgyalóterem megállt.

“Ügyvédhez fogsz fordulni, és senki máshoz nem.”

Néhány másodpercig Grantre és Diane-ra nézett.

Aztán Voss felé fordult.

“Ügyvéd úr, érdemes lehet konzultálni az ügyfelével a büntetőjogi képviseletről, mielőtt további tanúvallomást adna.”

Voss közelebb hajolt Granthez.

Suttogták.

Amikor a kérdések folytatódtak, Grant ugyanazt a választ adta többször is.

“Ügyvéd tanácsára nem válaszolok.”

Mosolom nélkül néztem őt.

Sírás nélkül.

Hónapokat töltöttem azzal, hogy elképzeltem, milyen lehet a megtisztelés érzése.

Csendesebbnek tűnt, mint vártam.

Másnap reggel Kerr bíró megadta a végzést.

A Grant és cége vagyontárgyait befagyasztotta a potenciálisan szükséges összegig a követelések kielégítéséhez.

A hajó.

A Marblehead tói ház.

Bizonyos Diane-beszámolók.

Ő elrendelte a teljes elszámolást harminc napon belül.

Ezután közvetlenül a Franklin megyei ügyészséghez továbbította a tárgyalási jegyzőkönyvet.

A folyosón Bradley Voss privát megbeszélést kért Naomitól.

Grant nem nézett rám.

Diane lehajtott fejjel sétált el mellette.

Egy héttel később egy újabb egyezségi javaslat érkezett.

Ezúttal Grant kétmillió dollárt ajánlott vissza, miközben csak számviteli szabálytalanságokat ismert el.

“Nem,” mondtam Naominak.

“Kötelességem megbizonyosodni róla, hogy megérted az ajánlatot.”

“Értem.”

Mosolygott.

“Akkor nem.”

A következő néhány hónap gyorsan telt.

Az Ohio Értékpapír Osztálya sürgősségi rendeletet adott ki, amely felfüggesztette a Grant befektetési tanácsadói regisztrációját.

A nyomozók rájöttek, hogy nem én voltam az egyetlen ügyfele, akinek kétséges vádja volt.

Egy nyugdíjas dublini tanár jóval többet fizetett a megállapodása alatt.

Ugyanígy egy özvegy is Worthingtonban.

Egyikük sem vette észre.

Grant megmaradt ügyfelei elkezdtek távozni.

Májusra a Holloway Wealth Partners bezárta Upper Arlington irodáját.

A könyvelés későn és hiányosan érkezett.

De még az, amit Grant producerként készített, is egyértelmű történetet mesélt.

Nem voltak részletes befektetési jelentések, amelyek sok díjat támogatnának.

A pénzemből egy része fedezte az irodai bérletét.

Néhányan fizették a magániskolai tandíjat a fiainak.

Az egyik fizetés egy Sandusky közelében lévő jachtklubnak ment.

A feljegyzések a polgári ügyből az ügyész aktájába kerültek.

Júniusban a Franklin megyei esküdtszék vádat emelt Grant ellen, beleértve hamisítást és lopással kapcsolatos bűncselekményeket.

Kesler nyomozó maga hívott.

“A közjegyzői iratok számítanak,” mondta. “Ahogy a tanúvallomása is. És most vannak más ügyfelek is.”

Grant ügyvédje megpróbált alkudozni.

Szeptemberre, majdnem egy évvel a banki telefonhívás után, Grant bűnösnek vallotta magát bűncselekmény lopásában és hamisításban.

Az ítélethirdetéskor rövid nyilatkozatot készítettem.