Ljubá egy alacsony termetű nőnek bizonyult, szemüveggel, egy mappával a karja alatt, és olyan üzleties arckifejezéssel, hogy még Zinaida Petrovna is egy kicsit lehalkította a hangját.
“Zinaida Petrovna, szia. Már itt vagy a családoddal?”
“A családommal,” válaszolta az anyósom. “Úgy tűnik, otthon ellenőrzést végeznek.”
Lyuba udvariasan mosolygott.
“Ez a helyes út. Manapság jobb, ha mindent előre tisztázunk.”
“Tökéletes,” mondtam. “Kérem, mutassa meg az árajánlatot.”
“Természetesen.”
Kinyitotta a mappát, kiterítette a papírokat az asztalra, és hirtelen a festék illata még erősebbnek tűnt.

Tervezési felújítások

 

Hirtelen Zinaida Petrovna mintha összezsugorodott volna. Nem szánalmas – sosem volt az. De elvesztette azt a magabiztos léptet, amivel aznap reggel berobbant. Ha túl bátran sétálsz valaki más útján, és végre meglátod az útjelző táblát, nos, mindig érezni fogod.

A papírokat Luba felé csúsztattam.
“Köszönöm. Nincs szükségünk több számításra.

”
“Rendben,” mondta Luba halkan. “Ha bármire szükséged van, szólj.”
Kint nedves volt. A busz még nem jött meg.
Zinaida Petrovna ott állt egy zacskó mandarinnal, és az irritációjával ritmusban kopogtatta a térdét.
“Szóval így van ez,” mondta.
Arkagyij először egész nap nem nézett rá.
“Pontosan. Nem adjuk a pénzünket senkinek.”
“Nem tudtad megáldozni a nővérednek?”
— Nem bánom. De nem kérdezted. Most adtál parancsot.
Igazította a sálját.
— Szóval most mi van, térdre essek és könyörögjek?
— Nem, mondta. Csak beszélj velem úgy, mint egy normális emberrel.
Ezután nem tettem hozzá semmit. Néha, ha egy férfi végre kimondja, amit régen kellett volna, jobb, ha nem szakítja félbe, még együttérzéssel sem.
Otthon a konyha csendes és meleg volt. Bekapcsoltam a vízforralót.
A vízforraló nyugodtan zümmögött, semmi dráma nem történt, és ezúttal még a folyosón lévő csillár sem villogott.

Biztosan úgy döntött, hogy nem keveredik bele családi ügyekbe sem.
Arkady maga ragadta meg a bögréket. Nálunk ez nagy dolog. Majdnem olyan, mint egy állami alkalom.
— Sajnálom, mondta. Tényleg azt hittem, hogy neki szól.
— Eleinte én is így gondoltam.
— Azonnal meg kellett volna kérdeznünk.
— Megkérdeztük.
Elmosolyodott.
— Igen. De Lyuba sokkal meggyőzőbb volt.
Elővettem a mandarint a táskából. Az egyik puha volt, kettő jó, és az alján egy gyógyszertári blokk volt. Nyilvánvalóan Zinaida Petrovna sietve dobta bele a gyümölccsel.
Hirtelen tisztán elképzeltem őt azon a reggelen: ahogy készülődik, kiválasztja a szavait, már most kitalálja, melyik csempét szeretné a lánya, mintha az ügy már el lett volna dőlve.
Néha az emberek kényelmesen beilleszkednek a jövődbe – anélkül, hogy valaha is meghívnák őket.
Arkady az ablakhoz sétált.
— Nézzük meg holnap az ablakokat?
— Menjünk.
— És ellenőrizd a vezetékeket.


— És a vezetékek.
Elhallgatott.
— Majd én beszélek anyával. Csak
bólintottam.
Egy héttel később megjelent egy etetős – egy vicces srác bajusszal, akit Borisnak hívtak. Amint belépett, azt mondta: “A vezetékeid kizárólag emlékekre épülnek.” Még csak meg sem
sértődtem. Igaza volt.
Aztán elhozták az ablakokat. Az egész lakás hab, por és aprópénz szagú volt.
Zinaida Petrovna nem jelent meg. Csak egyszer hívta Arkadyt, és szárazon megkérdezte:
— Kész már?
— Dolgozunk rajta.
— Értem.
És olyan gyorsan letette a telefont, mintha nem perceket, hanem a családi energiáját spórolná meg.
De az élet, ahogy megtanultam, nem drámai jelenetekről szól – hanem csendes folytatásokról.
Szombaton végre bejött. Nincs táska, nincs agresszív lépte, nincs reggeli harci csillogás a szemében.
A folyosón állt, bámulta az új ablakkereteket, és nem szólt semmit. Aztán levette a kabátját.
— Most fényesebbnek tűnik.
— Fényesebb, válaszoltam.


Arkady kijött a szobából.
Anya, kérsz teát?
— Igen.
Hárman ültünk a konyhában. A tea bergamott illatát árasztotta. A gombos üveg még mindig az ablakpárkányon hevert, ahogy korábban.
Zinaida Petrovna a kezében tartotta a poharát, és hirtelen azt mondta – anélkül, hogy ránk nézett volna:
— mondtam Irának, ha bármire szüksége van, beszéljen veled maga.
Arkady egy szót sem szólt. Csak bólintott.
Most már kissé szárazon hozzátette:
— Vagy még jobb, beszélnie kellene a férjével.
Kinéztem az ablakon, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem sajnálatból.
Csak néha az ember már jobban büntette magát kínossággal, mint bárki más valaha is tudná.
— Egyébként tényleg rossz állapotban van az erkélye, motyogta.
— Hiszek neked, mondtam.
Aztán Arkady hirtelen elmosolyodott.
— Hiszünk önnek. De a vízforralónknak is elég különleges személyisége van.
Zinaida Petrovna egy kis kuncogást hallatott. Nagyon halvány, szinte észrevehetetlen.
De ez most az ő szokásos, nagyon emberi hangja volt – nem az a hang, aki mások felújításait parancsolgatni jött.
A tea után körbejárta a lakást, megérintette az új ablakpárkányt, megnézte, hogyan záródik be az ablakkeret, és az ajtónál azt mondta:
“Most már csak új függönyökre van szükséged.”
Becsuktam mögötte az ajtót, és nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel. Arkady
is.
Így alakult az egész.
Ahogy Zinaida Petrovna mondaná, a pénz nem ment kárba. Pontosan ott maradt, ahol lennie kellett.
Kicseréltük az ablakokat. A vezetékeket is újracsináltam.
Arkady pedig megtanulta anyjának egyszerű “nem”-et mondani anélkül, hogy elfordítaná a tekintetét a tájra.
Őszintén szólva, ez bizonyult a legértékesebb felújításnak mind közül.