Csak azt tettem, amit kellett, hogy valami saját alkomatok alkossam.
Összehajtottam a levelet.
Anya rám nézett.
“Nos?”
“Sajnálja, hogy csapdába esett a következmények. Nem tudom, hogy sajnálja-e, amit tett.”
Anya visszavitte a levelet.
“Én is így gondoltam.”
A fiókba tette.
Nem válaszolt.
Egy évvel a visszatérésem után a halványkék ház szinte változatlannak tűnt az utcáról nézve.
De a pince más volt.
Eltávolítottuk az ágyat, megjavítottuk az elektromos konnektorokat, megfelelő világítást szereltünk, és a helyiséget raktárrá és egy kis műhelyré alakítottuk át. Anya ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa a régi összecsukható széket.
“Miért?” kérdeztem.
Végigsimított a kezével a karcolt fém hátán.
“Hogy emlékezzünk a különbségre a túlélés és az ott élés között.”
A visszatérésem évfordulóján vacsoráztunk a verandán.
Apa visszaszerzett órája Anya csuklóján volt, nevetségesen nagy volt rajta.
“Tudod, ez egy férfi óra,” mondtam.
“Az apád órája volt.”
“Jogos meglátás.”
Mosolygott.
Az utca túloldalán egy mozgó teherautó tolatott be egy kocsifelhajtónak. Valahol a háztömbön egy kutya ugatott. Az este nyírt fű és valaki grillezésének illata volt.
Semmi filmes nem történt.
Senki sem érkezett jelvényrel.
Nem kellett aláírni semmilyen dokumentumot.
Nem került kiderült titok.
Anya hátradőlt, és a naplementében világító felső emeleti ablakokat nézte.
“Megbánod, hogy megvetted ezt a helyet?” kérdezte.
Megnéztem azt a házat, amit egykor úgy hittem, hogy a pénz csak biztonságossá teheti.
“Nem.”
“Még mindezek után is?”
“Főleg mindezek után.”
Felvonta a szemöldökét.
Mosolyogtam.
“Most végre tudjuk, kié ez.”
Anya rám nézett.
“A megye azt mondja, hogy te vagy.”
“Nem a megyéről beszéltem.”
Egy pillanatra nem szólt semmit.
Aztán átnyúlt a kis verandaasztalon, és megszorította a kezem.
A ház mindig is a nevemet viselte a tulajdoni lapon.
De azon az éjszakán, először a vásárlásom óta, igazán úgy éreztem, mintha anya otthona lenne.






