Mielőtt felvette volna, megcsörgött a telefonom.

Axton.

A fényképe betöltötte a képernyőt.

A képet egy nyári kirándulás során készítették a Michigan-tónál.

Karjai köré fonódtak.

Nevettem.

Még sosem néztem ki boldogabbnak.

Néztem, ahogy a hívás csengett.

Egy üzenet követte.

Callie, hol vagy? Nagyon aggódom.

Aztán még egyet.

Kérem, válaszoljon. Megijesztesz.

Ezután:

A nővéred furcsán viselkedik. Ne hagyd, hogy manipuláljon.

Megmutattam Eliasnak.

Elolvasta az üzeneteket.

Az arckifejezése megkeményedett.

“Tudja, hogy őt keresed.”

Megérkezett egy utolsó üzenet.

Gyere haza, drágám. Ezt meg tudjuk oldani.

Kikapcsoltam a képernyőt.

“Nem,” suttogtam.

“Ezúttal nem ő döntheti el, mi az igaz.”

Mila lakása egy szerény épületben volt, egy könyvesbolt felett Chicago északi oldalán.

Két évvel korábban segítettem neki beköltözni.

Ismertem a görbe konyhaszekrényt, a keskeny folyosót és a makacs fürdőszobai csapot, ami csöpögött, hacsak nem fordítod kétszer.

Tudtam, hogy egy régi kávésdobozban tart sürgősségi csokoládét.

És tudtam, hogy amikor Mila megijedt, takarított.

Ez volt az első dolog, amit észrevettem, amikor Eliasszal beléptünk.

A lakás makulátlan volt.

Túl makulátlan.

A szokásos jegyzetfüzetek, színes ragadós cetliek és félig kész projektek halmolása eltűnt.

A laptopja eltűnt.

A kávésdoboz üresen állt.

Egy szék feküdt az étkezőasztal mellett.

Megálltam.

“Mila?”

Válaszolt a csend is.

Elias óvatosan haladt a lakásban.

“Még ne nyúlj semmihez.”

A hálószobája felé néztem.

Az ajtó nyitva állt.

Az ágya meg volt vetve.

Egy keretezett fénykép hevert a komódon.

Gyerekként mutatott minket.

Tizennégy éves voltam.

Mila tíz éves volt.

Apánk közöttünk állt, egyik karját mindkét vállon átölelve.

Mosolygott.

Évek óta nem láttam azt a mosolyt.

A fénykép mellett egy ismerős fa doboz feküdt.

Elakadt a lélegzetem.

Ez volt az a zenélő doboz, amit apánk adott nekünk.

Kicsi.

Sötétbarna.

Egy sarokban karcolva.

Ezüst hold volt festve a fedélre.

Gyerekkorunkban finom dallamot játszott, ami altatódalra emlékeztetett.

A zene évekkel ezelőtt megállt.

Anyám mindenesetre megtartotta.

Halála után Mila elvette a dolgot, mert azt mondta, vannak dolgok, amiket megérnek megtartani, még akkor is, ha már nem működnek.

Felemeltem a dobozt.

Nehezebbnek éreztem, mint amire emlékeztem.

Elias odalépett.

“Mi ez?”

“Apámé.”

Kinyitottam.

A kis balerina a bennük volt.

Helyén egy összehajtott fénykép állt.

Egy kép négyünkről a Cedar House előtt állva.

Bámultam.

“Nem emlékszem erre.”

Apám karját az anyám átölegé ölelte.

Mila piros kabátot viselt.

A lakóház mellett álltam, egy kis kamerával a kezemben.

Elias közelebb hajolt.

“Mikor készült ez?”

“A tűz előtt.”

Valami a fényképben zavart.

Felismertem Mila kabátját.

Felismertem apám régi kék sálját.

De nem emlékeztem a kamerára.

Élénkpiros volt.

Olcsó műanyag.

Olyan fajták, amelyeket a gyerekek használtak, mielőtt az okostelefonok általánossá váltak.

Furcsa nyomás jelent meg a szemem mögött.

Egy pillanatra füst szagát éreztem.

Hallottam sikolyt.

Valami pirosat látott villanni a sötétben.

Aztán az emlék eltűnt.

“Callie?”

Pislogtam.

Elias engem figyelt.

“Jól vagy?”

“Azt hiszem, igen.”

A fényképre mutatott.

“Nézz hátul.”

Valaki apám kézírásával írt egy mondatot.

AZ IGAZSÁG NEM AZ, HOGY AZT MONDJÁK, HOGY KERESS.

Alatta egy randi volt.

2012. november 18.

A tűz éjszakáján.

Újra megfordítottam a képet.

Valami fémes kattant a zenélő dobozban.

Megvizsgáltam a bélést.

Az egyik sarok laza volt.

Amikor felemeltem, egy apró réz kulcs esett a tenyerembe.

Egy papírcsíkot tekertek rá.

Mila ismeri a másik felét.

Eliasra néztem.

“Mit jelent ez?”

Mielőtt válaszolhatott volna, valaki kopogott a lakás ajtaján.

Három éles kopogás.

Aztán egy női hang.

“Rendőrség.”

Elias megmerevedett.

“Ne válaszolj.”

A hang újra megszólalt.

“Chicagói Rendőrség. Nyisd ki az ajtót.”

Felé indultam.

Elias megragadta a karomat.

“Várj.”

“Miért?”

A kukucskáló nyílára mutatott.

Átnéztem.

Két férfi állt kint.

Sötét dzsek.

Nincsenek látható jelvények.

Az egyikük fülhallgatót viselt.

A magasabb férfi felemelte a kezét az ajtó felé.

Egy pillanatra az ujja hátracsúszott.

Felismertem az ezüst órát.

Axton közelében állt az esküvői fogadásunk alatt.

Az egyik magánbiztonsági ember.

Hátrabotlottam.

“Nem rendőrök.”

Elias elővette a zenélő dobozt a komódról.

“Konyha. Most.”

Sietve indultunk a tűzlépcső felé.

Mögöttünk a kopogás dübörgéssé vált.

“Mrs. Callaway, tudjuk, hogy bent van!”

Ez a név összeszorította a gyomromat.

Mrs. Callaway.

Csak órákkal ezelőtt büszke voltam rá.

Most már figyelmeztetésnek tűnt.

Elias kinyitotta a konyhaablakot.

Hideg levegő zúdt be.

“Menj.”

Felmásztam a keskeny fémplatformra.

Alattunk sötét volt a sikátor.

A lakás ajtaján csattanás hallatszott.

A fa szilánkogott.

Elias követett kint.

A tűzlépcsőn leszálltunk a lehető leggyorsabban.

A második emeleti lépcsőn egy férfi jelent meg a konyhaablaknál fent.

“Ott!”

Egy fegyver villant fel a kezében.

Elias lehúzott.

Egy éles repedés törte meg az éjszakát.

A fém szikrázott a korláton.

Kiabáltam.

“Mozogj!” kiáltotta Elias.

A maradék távolságot egy szemétkonténer tetejére dobtuk, majd beugrottunk a sikátorba.

Kicsavart a bokám.

Fájdalom szökött fel a lábamra.

Elias elkapott, mielőtt elestem.

A kocsija felé botlottunk.

Egy újabb lövés a mögöttünk lévő téglafalakba talált.

Egy autóriasztó kezdett ordítani.

A sikátor végén Elias kinyitotta az utasajtót.

Összerogyottam bent.

Ő a volán mögé csúszott és gyorsított, mielőtt még bekötöttem volna a biztonsági övem.

Az autó becsapódott a forgalomba.

Megfordultam, hogy hátranézzek.

Két férfi bukkant ki a sikátorból.