Beatrice felvette, és felhorkant. “Jaj, istenem. Olcsó luxustollak hamisítványait veszed? Milyen szánalmas. Próbálod úgy tenni, mintha valaki lennél, aki nem vagy.” Csörömpöléssel elejtette. “Figyelj rám, Eleanor. Liamnek nehéz napja van. Valami arrogáns beszállító tönkretenni próbálja az üzletét. Tőkére van szüksége. Ma át fogod adni a kis hulladékfém ingatlanodat nekünk. Liam ötvenezret ajánl. Vedd el a jótékonyságot, mielőtt visszavonná.”
“Átgondolom,” mondtam, teljesen üres arcommal.
“Ne gondolkodj. Csak csináld,” gúnyosan mosolygott, sarkon fordulva elment.
Aznap este Clara átjött. Kimerültnek tűnt, szemei vörösek voltak. Szó nélkül nyúlt a túlméretezett táskájába, és elővett egy nehéz, zárt fa dobozt.
“Anya,” suttogta, miközben kinézett az ablakon, mintha követnék. “Kérlek, rejtsd el ezt nekem. Liam folyamatosan követeli a kulcsot, és megkapja… Olyan dühös vagyok, amikor azt mondom, elvesztettem az eszemet. Nem érzem magam biztonságban, ha ez a házban van.”
“Clara, mi van ebben?” Kérdeztem, szívem hevesen vert.
“Csak… háztartási pénzügyek. Kérlek, csak rejtsd el.”
Nem sokkal később elment, túl félve maradni. Amint a hátsó lámpái elhalványultak az utcán, egy nehéz vasból készült kandallópókót fogtam, és betörtem a réz zárat a dobozon.
Benne volt egy merevlemez, vállalati pecsétek és egy halom szövetségi adódokumentum egy olyan céghez, amiről sosem hallottam: a Blue Lantern Logistics.
Átvizsgáltam az újságokat. Clara volt az egyetlen tulajdonos és kezes. De nem csak kölcsön volt. A Blue Lantern hamis repülőgép-alkatrészeket írt alá, Clara személyazonosságát felhasználva a biztonsági előírások megkerülésére. Milliók dollárnyi illegális, adómentes bevétel folyt rajta.
Ha ez felrobbanna, a Vance Manufacturing rendben lenne. De Clara? Clarát húsz év szövetségi börtönbüntetésben ítélhetnék csalás és adóelkerülés miatt.
Megrezegett a telefonom. Julian volt az.
“Eleanor,” mondta Julian, hangja feszült volt. “Liam Vance épp most lépett be a vállalati előcsarnokba. Követeli, hogy találkozhasson az elnöknővel.”
“Tartsd a hallban,” mondtam Juliannek. “Ne engedjétek át a biztonsági őrökön. Bejövök.”
Átöltöztem a “szegény özvegy” kardigánból, és egy szabott sötétkék Armani öltönyt vettem fel. A sofőröt arra kértem, hogy a páncélozott Bentley-t a házam hátsó részébe vigye, távol a kíváncsi szemektől, és elindultunk Charlotte belvárosa felé.
Amikor megérkeztem a Holloway Global hatalmas üvegfelhőkarcolójához, a magán földalatti garázson keresztül léptem be. A végrehajtó lifttel felmentem a mezzanine szintre, ahonnan a grandiózus előcsarnokra nézett.
Egy jéges üveg válaszfal mögött állva lenéztem.
Ott volt Liam Vance. Charlotte elitjének arrogáns, érinthetetlen aranyfiú izzadt a egyedi öltönyében. Szinte kiabált a recepciós recepciósnak.






