Néha csak annyit jelent, hogy végre letesszük azt a terhet, amelyet túl sokáig cipeltünk.
Aznap este, amikor mindenki elment, Ernesto odajött hozzám.
– Mariana.
– Igen?
– Van valami, amit még mindig nem mondtam el neked.
Megfordultam.
– Mi az?
Ernesto sokáig hallgatott.
Aztán elővett egy régi borítékot.
– Ezt hét évig őriztem.
Ránéztem.
A borítékon az én nevem állt.
„Marianának – csak akkor add oda, ha már mindenki tudja az igazságot.”
Megdermedtem.
– Ki írta?
Ernesto rám nézett.
– Patricia.
A kezem lassan a boríték felé nyúlt.
De mielőtt kinyitottam volna, Ernesto megszólalt:
– Van benne valami, amitől lehet, hogy teljesen másképp fogsz emlékezni arra az éjszakára.
A borítékot a kezemben tartottam.
És először hét év után…
féltem megtudni az igazság utolsó részét.






