A fiam ült velem szemben.

Az időpontfoglalásom biztonságban Patrice aktatáskájában.

Hétfő reggel várakozom a hétvége másik oldalán.

“Aludni akarok.”

Bólintott.

“És holnap?”

“Dolgozni akarok.”

“Holnap szombat van.”

“Kilenckor van ügyfelem.”

Halkan nevetett.

“Anya.”

“Szeretem a munkámat, Marcus.”

“Tudom.”

“Mindig is szerettem a munkámat.”

Várt.

“Sosem kellett volna hagynom, hogy bárki kicsinek éreztesse.”

“Nem.”

“Nem kellett volna.”

“Nem kicsi.”

“Nem.”

“Nem az.”

Mosolyogtam.

“Az emberek a fejük hátsó részében bíznak bennem.”
Marcus is elmosolyodott.

“Ez igaz.”

“Ez nem kis dolog.”

“Nem, anya.”

“Tényleg nem az.”

Elmentem aludni.

A sötétben a szalonszékemre gondoltam.

A közjegyzői bélyegem.

Az időpont füzetét.

Ashley Dale Lexus társaságában ül, a rúzsát igazítja, mielőtt véletlenül az igazságba sétálna.

Dale arcát, amikor felnézett, és rájött, ki áll a pult mögött.

A ködre gondoltam.

Aztán elgondolkodtam azon, mi maradt, amikor végre tisztázott.

Én.

Csak én.

A saját pultom mögött állva.

A bélyegimmel.

A könyvem.

A munkám.

A fiam.

Az ügyvédem.

És minden részem mindig is megvolt, még azokban az években is, amikor hagytam, hogy valaki meggyőzzen arról, hogy ezek a részek jelentéktelenek.

Ez volt az egész igazság.

És nagyon hosszú idő után először volt elég.