A vonal úgy mozogni kezdett, ahogy a síkvonalak mozognak, három lépés és egy megállás.
Piotr belépett a sor folyosójába a duffel és a hátizsákkal, azzal, amelyen a müszliszeletek voltak az első zsebben, és ott állt, várva, hogy a sora elinduljon. Háttal állt nekünk. Magas férfi, szürke negyedzár, olyan hát, amire egy csészét is lehetne támasztani.
A fiuk mellé állt, és felnézett.
“Apa,” mondta. “Miért ehetek én, ő nem?”
Nem mondta halkan. Nyolc éves volt, és Minneapolis óta mindenről hangosan beszélt, és most sem áll meg.
A folyosón lévő emberek hallották. A két sor előtte hallotta. Gladys, aki a 22D-ben állt, keresztrejtvényt a karja alatt és olvasószemüvegét a gyöngyös láncon hintázva, meghallotta, és újra megfordult.
Piotr a plafont nézte. Aztán a fiára.
Kinyitotta a száját. Esküszöm, háromszor láttam, ahogy eldönti, mit mondjon.
Nem szólt semmit.
A fiú fejére tette a kezét, és óvatosan előre tolta, a gép elejére, ahogy egy bevásárlókocsit elmozdítanánk valaki útjából.
“Menj,” volt az egyetlen, amit tudott, és még az is alig számított.
A fiú elment. Nem értette. Látszott, ahogy folyton visszanézett.
Elana végre felállt, és várnia kellett, hogy kitérjünk az útjából. Kabir belépett a folyosóba, én pedig mögé léptem, ő pedig a középső ülésen állt, az én helyemben, és a férje fejének hátulját nézte.
Maggie elöl állt a konyha mellett, amikor odajöttünk, és mindenkinek azt mondta: “Viszlát, köszönöm, hogy repültél.” Talán negyvenszer mondta, mire odaértünk.
Amikor Piotr odaért hozzá, azt mondta: “Viszlát.” Kellemes. Ugyanúgy, mint mindenki.
Aztán azt mondta: “Uram, egy gyors szó.”
Piotr megállt. A mögötte álló emberek megálltak. Mögöttük Kabir és én megálltunk.
“Az én kabinomban,” mondta Maggie, “amikor egy utas, akinek egészségügyi problémája van, valamit kér, megkapja. Ha panaszt szeretnél tenni ezzel kapcsolatban, az űrlap a weboldalon található. Örömmel írom rá a nevem.”
Piotr ránézett. Aztán visszanézett a folyosón, rám nézett, és először 2:15 óta, Kabirra nézett.
Kabir egyenesen visszanézett rá. Mindkét vállán a hátizsákja volt, a rövidsütés ujját a kezében tartotta, még mindig lezárva.
Piotr megfordult, és felsétált a sugárhajtóműves hídon.
Elana lehajtott fejjel ment Maggie mellett, és azt mondta: “Köszönöm” a padlóra. Ezt Maggie-nek mondta. Nem úgy mondta, mintha most nyert volna valamit.
Aztán mi következtünk.
Maggie egy kicsit lehajolt Kabir felé. “Tudod, hogy megnyomtad azt a gombot, miközben közvetlenül előtted álltam,” mondta.
“Azt akartam, hogy hivatalosnak tűnjön,” mondta Kabir.
Hangosan nevetett. Úgy nevetett, mint egy autóriasztó, amit a hajából nem sejtettem volna.
“Nagyon hivatalos volt,” mondta. “Van valami a sétához?”
Felemelte a rövidsütét.
“Jó ember,” mondta, és kiegyenesedett. Nekem azt mondta: “Jól csináltad, anya.”
Nem teljesítettem jól. 2:15-kor behúztam azokat a kekszeket a táskámba cipzárral, mert nem akartam, hogy idegen haragudjon rám. Láttam, ahogy a fiam száma negyven perc alatt 92-ről 68-ra esett, mert nem akartam jelenetet.
“Jól csinálta,” mondtam.
“Igen,” mondta Maggie. “Igen.”
B9-es kapu
A novemberi Phoenix-i sugárhajtású hidat olyan, mintha egy kenyérpirító belsejébe lépnénk, amiről valaki még mindig dönt. Kabir kétszer is megnézte a karját, miközben felfelé ment. Négyszer megnéztem a telefonomat. 86. 86. 87. Nyíl lapos.
Kijöttünk a B9-es kapunál, abba a nagy szürke szőnyegbe, és a telefonok visszakapcsolásának zaja. Egyszerre kerestem a fürdőszoba és az étterem tábláját, mert most, hogy vége volt, le akartam ülni és kb. kilenc perecet enni.
Elana és Piotr már félúton jártak a folyosón. Egy lépéssel mögötte volt. A fiuk közöttük volt, egyszer megfordult, hátrafelé sétált, és Kabirt találta a tömegben.
Integetett rá. Egy kicsi, a csípőjénél lefelé.
Kabir visszaintegetett vissza.
Aztán eltűntek, a mozgó járda körül, és soha többé nem láttam őket.
“Fiatalember.”
Gladys volt az. A kapu ablakánál várt a keresztrejtvényrel és a táskájával, és most ott állt, mint egy átkelőőr, az olvasószemüveg vissza az orrára.
Nem nézett rám. Sokat nézett rám a repülőn. Kabirra nézett.
“Gyere ide egy pillanatra,” mondta.
Rám nézett. Bólintottam. Elment.
A vállára tette a kezét. Kicsit meg kellett hajolnia. Hetvenegy éves, mondta nekem, és 1972 óta repül, és ötven év alatt azt mondta, látott embereket harcolni kartámasz, ablakvernyő, szendvics és egyszer egy kutya miatt.
“Szeretném, ha tudnál valamit,” mondta. “Sok repülőn voltam már. Mit csináltál azzal a gombbal? Ez volt a legokosabb dolog, amit valaki tett, az egész járaton.”
Kabir kicsit elpirult. “Anya mondani akart valamit.”
“Anyád sokat mondott, és jó neki,” mondta Gladys. “De te mentél először. Tudtad a számodat, egyszerűen kimondtad, és senkit sem szólítottál neve. Sokkal elegánsabb módon kezelted, mint bármelyik felnőtt abban a sorban összesen.”
Akkor rám nézett, a feje fölött, a szemüvege fölött.
“Köztük néhányat is, akiknek igazuk volt,” mondta.
Rendben. Teljesen jogos.
Theodore mögötte jött a gyapjúmellényével és a kis guruló bőröndjével. Nem szólt semmit. Csak kinyújtotta az öklét, Kabir megütötte, Theodore pedig egyszer bólintott, mintha egy postakocsit időben szállítottak volna, majd elindult a poggyászkiadó felé.
Gladys kiegyenesedett. “Nos,” mondta. “Menj, egyél valamit.”
“Megehetem előtted?” mondta Kabir.
Annyira nevetett, hogy az ablakra kellett tennie a kezét.
“Drágám,” mondta, “megeheted a fejemre.”






