“Egyetértek.”
Kora becsukta az ajtót.
Tíz perccel később lement a lépcsőn, hogy elővegye Frankie könyvtári táskáját az autóból.
Valami a szélvédőtörlő alá volt rejtve.
A Toliffson jelvénye.
A jelvényt, amit Glenn asztalára helyezett.
Egy cetli volt ráragasztva egyszerű tömbbetűkkel.
Tartsd meg. Szükséged lesz az ajtókódra.
Kora a lépcsőház felé nézett.
Senki sem volt ott.
A jelvényt a zsebébe csúsztatta.
Arless, aki lent élt egy narancssárga macskával, Pickles-szel, beleegyezett, hogy Frankie-t megtartja a felépülési út idejére.
“Menj,” mondta Korának. “Jól leszünk. Picklesnek kell valaki, akinek veszíthet a Go Fishen.”
Kora átnézte az iskolai időpontokat, lefekvésidőt, vészhelyzeti számokat és a könyvtári napot, míg Arless végül el nem vette tőle az újságot.
“Gyerekeket neveltem, mielőtt megszülettél volna.”
“Tudom.”
“Akkor menj, nézz meg néhány kabátot.”
Csütörtök reggel Kora beszállt egy Toliffson pickupba azzal a férfival, akinek a cége kirúgta.
Behajtottak a Red River völgybe.
A táj mezőkre és távoli gabonaelvár rendezővé vált.
Olyan városokban, mint Casselton, Hillsboro és Portland, az önkéntes tűzoltóállomás egyszerre szavazóhelyként, közösségi teremként és palacsintareggeli helyszínként is szolgált.
Az első osztályon a főnök megtagadta az új kabátok kiadását.
“Öt évig tartott piteeladás, mire ezeket megvettem.”
Bram egyenletes hangon maradt.
“Cserét fogsz kapni. Semmi díj.”
A főnök Korára nézett.
“És te?”
“Nem ígérem, amit még nem ellenőriztem.”
A tartó felé mutatott.
“Hadd nézzem meg.”
Kora kézzel vizsgálta meg az egyes kabátokat.
Hátrafordította a gallért, a hüvelykujjai közé szorította a varrásokat, és úgy tapogatta végig a szerkezetet, mintha valaki felemelt betűket olvasna.
A jó kabátok balra mentek.
A kétes kabátok jobbra mentek.
Bram közel állt és figyelte.
Eszébe jutott, hogy évek óta nem töltött jelentős időt a saját varrópadlóján.
Kabátokra vonatkozó szerződéseket írt alá.
Kora megértette, mi van bennük.
A harmadik napra már kialakult egy rutin.
Bram főként benzinkút ételén élt.
Kora csomagolt szendvicseket.
A harmadik reggel egy barna papírzacskót adott neki.
Pulyka búzán.
Egy alma.
Egy sütit.
Benézett.
“Ez egy szendvics,” mondta Kora. “Nem szerződés.”
Majdnem elmosolyodott.
A spirálfüzetében színes fülek voltak.
Kék a passzolt.
Piros a sikertelenséget.
Sárga bizonytalanságot jelent.
“Frankie rendszere,” magyarázta Kora. “Azt mondja, a felnőtteknek is szükségük van színekre, különben elfelejtünk dolgokat.”
Bram még egy mérföldet vezetett, mielőtt megszólalt.
“Apám minden nyakörvében a tűzoltó nevét írta.”
Kora felé fordult.
“Az első kabátokat, amelyeket készített, ő írta meg a nevet. Azt mondta, ha tudod, kinek a nyakát varrd, jobban varrnád.”
Átnézett a téli mezőken.
“Abbahagytuk ezt.”
Kora nem szólt semmit.
A neven gondolkodott, ami egy másik nyakörv alatt lógott a lakásában.
Négy nap.
Tizenhárom tűzoltóház.
Százkilencvenhat kabát találtak meg.
Harmincegy ugyanezt a varrásproblémát mutatta.
A Mayville-t alkonyatnál hagyták el, amikor a szél felszaladt a nyílt terepen.
Néhány percen belül a hó oldalra kezdett elmozdulni a mezők felett.
A 200-as főút bezárt, mielőtt eljutottak volna a városból.
Az éjszakát Mayville tűzoltóházában töltötték három önkéntessel, elégették a kávét és egy kártyapaklit, amelyből hiányzott a klub hete.
Nyolckor Kora felhívta a haza.
Frankie ragaszkodott hozzá, hogy jó éjszakát kívánjon Picklesnek.
Aztán megkérdezte: “Ott van a kabátos ember?”
Kora a szoba túloldalára nézett.
Bram egyedül ült egy papírpohárral.
“Igen.”
“Beszélhetek vele?”
Kora átadta a telefont.
“Szia, Frankie.”
“Tudsz valami történetet?”
Bram egy pillanatig elgondolkodott.
Ezután mesélt neki nagyapjáról, Sig Toliffsonról, aki 1962-ben látta, ahogy önkéntes tűzoltók lépnek be egy gabonavonótűzbe, vászonkabátban, amely szinte semmilyen védelmet nem nyújtott a bilincseknél.
Sig hazament, és elkezdett jobb kabátokat varrni a felesége konyhaasztalán.
“Működtek?” kérdezte Frankie.
“Igen.”
“Mennyi ideig készítette őket?”
“Nyolcvanéves koráig nem korára.”
A terem túloldalán Kora hallgatta, ahogy a kávéja hűlt.
Később, amikor az önkéntesek a teherautók közelében aludtak, ő és Bram egy padon ültek a sötét öbölben.
A szél megrázta a mennyező ajtókat.
“Miért jöttél valójában a lakásomba?” kérdezte.
“Küldhettél volna ügyvédet.”
Nem válaszolt azonnal.
“Nem csak a kabátok voltak azok.”
Kora várt.
“Láttam, ahogy a jelvényed Glenn asztalára tetted. Nem védekeztél magad. Nem könyörögtél. Csak úgy tetted le, mintha többet számítana, mint te gondolkodtál.”
Bram a kezére nézett.
“Nem hagytam abba a gondolkodást.”
Kora nem válaszolt.
Ő sem húzódott távolabb sem.
Hajnalban Bram telefonja csörgött.
Vern Odigard, a Hatton Tűzoltóház vezetője.
Hatton volt az egyetlen osztály, amely nem válaszolt a hívásaikra.
Bram bekapcsolta a telefont.
“Tizenhat darabot kaptam a Lot 14-es kabátodból,” mondta Vern. “És megtartjuk őket.”
“Vern, azokat a kabátokat meg kell vizsgálni.”
“Glenn Rude hívott.”
Kora megnyugodott.
“Azt mondta, a lány keserű, mert kirúgták. Azt mondta, próbálja lehúzni a céget. Azt mondták, hagyjuk figyelmen kívül a visszahívást.”
Bram Korára nézett.
Hatton volt Glenn szülővárosa.
Fia, Tanner, a rendőrséggel együtt lovagolt.
És Tannernek volt az egyik kabátja.
A felépülő út véget ért, de Kora problémái nem.
Egy másik gyártónál interjút készített West Fargo-ban.
Húsz percig minden jól ment.
A menedzsernek tetszett a tapasztalata.
Aztán kilépett, hogy referenciahívást indítson.
Amikor visszatért, valami megváltozott.
“A volt felettesed említette az engedetlenséget.”
“Nem voltam hajlandó jóváhagyni egy kabátot, ami megbukott.”
Udvariasan bólintott.






